Előfordult valaha a pályád során, hogy féltél ott lenni, ahol éppen tudósítanod kellett?

Képzeld el, hogy nem.

Erre egyébként nem vagyok büszke, szerintem ez egy kockázatelemzési hiányosság, de azt hiszem, ennél a munkánál kell, hogy ne féljen az ember.

Egyrészt ilyenkor egyszerűen átkapcsol az agyad az adott feladatra.

Másrészt én mindig jobban féltem a szerkesztőimtől, mint a helyzettől.

Láttam magam előtt az ordító Svábyt vagy az adáskezdést árgus szemmel figyelő Pánczél Andit, hogy hol vagyok már, mikor lesz kész az anyag, miért nem beszéltem XY-nal, és ez mindig adott annyi adrenalint, hogy megugorjam az adott kihívást.

Egyébként sem volt igazán félnivalóm, hiszen rendes haditudósító sosem voltam – egyedül Kabulban fordult elő, hogy aggódtunk kicsit: ott azon gondolkodtunk, hogy férfi létére még az operatőrt is burkába húzzuk, hátha az nagyobb biztonságot ad a városban bóklászva.

De ott is főleg a hadsereggel mozogtunk, elég biztonságos közegben, segítőkkel.

Felteszem, a 2001-es terrortámadások utáni New York is kemény terep volt.

Mégsem a háborútól vagy a terroristáktól féltél, hanem az ordító szerkesztőktől… A terroristáktól legalábbis kevésbé, mint a szerkesztőktől.

Szajki Bálint / 24.hu Miért volt ennyire szorongató közeg akkoriban a tévés világ?

The post Bombera Krisztina: A szerkesztőimtől mindig jobban féltem, mint a helyzettől, szeptember 11-én is first appeared on 24.hu .