Megjegyzés mindenek elé: Úgy veszem észre a kommentekből, hogy sokaknak valahogy nem esett le: két zöld Minim van.

Az egyik egy első szériás dízel, amit 2024 decemberében vettem Szegeden és azóta is hibátlanul teszi a dolgát, 19 ezer kilométert tettem bele másfél év alatt.

A másik egy második szériás, benzinmotoros, turbós, erősen extrás Clubman, azaz kombi, amit 2025 nyarán vettem motorhibával és projektként szolgál egy valamikor 2026 második felében elkövetkező angliai-skóciai túrához.

Utóbbi volt a rossz – de már egyre kevésbé az -, melynek javulását itt követhetitek nyomon.

Amikor februárban a Red Fox Q-Service-be vittem a Clubmant, azt hittem, hogy úgy távozom majd onnan egy héttel később, hogy néhány közel sem húsba vágó tételt leszámítva – megvakult fényszórók, klíma, szoruló tető, szita mintás kipufogó, pár rozsdapötty – minden nagyjából készen lesz az autón.

Olyan lesz, amilyen a budapesti forgalom jókora része – messziről csinos, egészen megbízható, de közeli vizsgálatra itt-ott makulás.

Aztán eltelt a hét, megcsináltam az első futóművet, a fékeket, s a hátsó futóművet is, és nem dőlhettem elégedetten hátra.

A listára sajnos felkerültek újabb tételek.

Az egyik még a szervizbe menetelem előtt két nappal keletkezett, mert talán emlékeztek, akkor lett egyik napról a másikra dugig kátyúval Budapest, én meg az egyik tényleg kiállítási vitrinbe való szupper mintapéldányba bele is rongyoltam a Könyves Kálmán körúton.

Azt hiszem, negyvenről egy ezred másodperc alatt húszra lassította le a Minit, azon csodálkozom, hogy nem nyílt ki a légzsák, akkora volt az ütés.

Félreálltam, a másik meglepetésem: a futómű az autó alatt maradt, nem mellette.

De azért nem volt minden rózsás: a gumim egy lassú defekttel lassanként kimúlt, abból vettem másikat, de hiába került fel az új, a kormányban maradt egy erős húzás.

Ez azonban nem volt túl vészes, egy ideig együtt tudtam volna élni vele, bár valami zörgés is előjött az akcióban.

Viszont az, amire Zoli a szervizben felhívta a figyelmemet, hogy szivárog a vízpumpa, ráadásul a feszítőkerék kiakasztó húzókájának a feszítőszála is elgörbült már komolyabb aggodalomra adott okot.

Itt keletkezett egy ketyegő bomba, egy pontosan olyan időzítős pokolgép, amilyen Viktor barátom Minijének a motorját nem túl rég rommá gyalázta.

Két és fél milliójába került.

Ezért újabb levél ment tőlem az Inter Carsnak – egy-egy Dayco vízpumpa és feszítőberendezés rendel.

Hogy miért Dayco?

Felhívtam Novoth Tibit, ő mondta, hogy olyat kell venni, mert a többi egy-két tízezer kilométer alatt megint elszáll majd.

Ekkor emlékeztettem arra, hogy ő is SKF-et szerelt az autóba pár évvel ezelőtt, mert megnéztem a munkalapokat, amiket kiállított, s az kibírt 37 ezer kilométert, csak most ment szét. – Ja, akkor még jobb volt az SKF, de talán pont akkortájt szoktunk le róla.

Politikus válasz!

Új vízpumpa Tehát megvettem a drága Dayco-szettet, csak hogy Minike jól érezze magát, méghozzá sokáig.

Ezen ne múljon.

Aztán megint kitúrtam a vízpumpa és -feszítőcsere videóját a neten.

Aztán inkább túrtam egy másikat, mert az első nagyon nem tetszett, ott a csávó rohadtul megküzdött vele.

A második is egy olyan erdővel kecsegtetett, amihez hasonlót a Pornhub videóin lehet közelebbről megszemlélni.

Majd kerestem egy harmadikat is, hátha az már könnyebbnek mutatja a folyamatot.

A negyediknél meg eleve úgy kezdte az ember, hogy kivette a motort.

Elmentek ti a büdös nénikétekbe… Műanyag a lapátja, ami nem okvetlenül baj ám Úgy látom, mindenki megkínlódik ezzel.

Felhívtam Kerekes Zolit a Red Foxból, azt javasolta, oldjam le a jobb oldali doblemeznél feltámaszkodó motortartó bakrendszert, aztán emeljem meg alulról a blokkot és valami hosszú és erős pajszerral toljam el, amennyire bírom, talán enged annyit az egész, hogy beférjen a kezem… Hosszú és erős pajszer… Meg hogy valaki… Drága barátom, én állandóan egyedül szerelek, a leghosszabb pajszerom pedig egy lidles, van talán egy méter húsz… Ehh.

Ez itt az új Dayco feszítő Hosszan, nagyon hosszan gyűjtöttem a lélegzetet, aztán, ahogy Cousteau kapitány egy szál könnyűbúvárban nekiindulna a Mariana-árok felfedezésének, elkezdtem.

Sajnos mindenkinek igaza volt.

Pajszeres Zolinak, az amerikai homokban szerelő csávónak, aki mutogatta a véres kezét, a brit érthetetlenül motyogónak, akinek végig csak a nyögéseit hallottam a gép belsejéből, a motorkivevős csávónak és a negyediknek is, aki szintén nem örült.

Szerintem a BMW-nél fel sem merült a gondolata annak, hogy valaki ezt a szart úgy akarja majd kiszerelni, hogy a motor bent van a helyén.

Ők eleve úgy alkották meg az egységet, hogy a vízpumpa cs-hez óhatatlanul le kell engedni a motort, a bölcsővel együtt.

Ilyen a fémszalag, amikor jó Nálam, itthon, ugye, nincsenek nagy lehetőségek – aknám nem tud lenni.

Ennek történetileg kissé komplikált oka van: a ház régi, a mostani garázsom helyén pedig eredetileg lakószobák voltak, s a mi épületünk a harmincas években még nagyobb egységet alkotott a szomszéd házával.

Aztán, amikor azt a Danuvia gyár közelsége miatt a második világháborúban véletlenül lebombázták, majd jöttek Rákosiék, akik a proletárokká avanzsált polgároknál túlságosan nem szerettek javakat hagyni, a ház tulajdonosát vélhetően arra kötelezték, hogy építse vissza a lerombolt másik szárnyat, cserébe megtarthatta azt a felet, amiben mi most lakunk.

Nagy levegő, vízpumpacsere jön!

Ezzel egy svunggal nemcsak fizikailag, de telekkönyvileg is kettéosztották a házat, a sok kavarásnak a mai napig érdekes folyományai vannak.

Például a garázsom egyik rekesze átlóg a szomszéd alá, az ő szuterénjének egy másik része (mert ő nem tett alulra garázst) pedig a mi házunk alá, aminek következtében az előszobánk fura lépcsővel kezdődik, amit nem lehet odébb mozdítani.

És persze egy csomó minden közös, például a csatornázás is, ami pont az én garázsom alatt fut.

Oda tehát nem lehet aknát tenni.

Emelőt se tudok beépíteni, mert nagyon alacsony a belmagasság (elvégre szuterén lakás volt), sőt, még csörlőt se tudok tenni a mennyezetbe, mert ívesen kirakott téglákból készült poroszsüveg-födémünk van, ami a nappali súlyát elbírja ugyan, s nagy nehezen a garázskapuét is, de egy motorblokk és a gravitáció hatására az egész fölötte levő szoba beleszakadna a garázsba.

Vagy az egész ház, ha belegondolok.

Ez a görgő része Tehát csak a szokásos emelőkkel tudok emelgetni, ha pedig valamit lent kell szerelni, akkor térdelnem, feküdnöm vagy ülnöm kell – nem túl kényelmes egyik sem, de azért vannak ennél rosszabb életsorsok is.

Sokan az utcán, a kertben szerelnek, annál ez végtelenszer kellemesebb.

Na, a következő négy órát nagyjából végig abban a törökülős pózban töltöttem, amibe a legelején lehuppantam… Utálatos egy meló volt, a hanyatt fekve alvázvédő-kaparásnál csak kicsivel finomabb.

Innen támadunk mindjárt Az a baj itt, hogy a vízpumpa és a feszítőszerkezet egészen pontosan a jobb doblemez mögött helyezkedik el, ahol a hossztartó további centiket rabol el a szerelhetőségből.

Annyi hely sem marad itt, bedugni a kezedet, amennyi a kezed vastagsága lenne.

Először persze megemeled az autó jobb elejét, leveszed a kereket.

Majd leengeded a vizet a rendszerből – ez egyszerű, valamelyik csövet alul megbontod, de azért teszel oda egy lavrot, mert az alig 2500-at futott fagyállót nem szívesen dobod ki, amúgy meg a glikol csúszós és ragadós, ha a garázs padlóján landol, s a lavór ottléte dacára is mindig kerül rá valamennyi.

Aztán nekiállsz kibontani a koszos doblemezt.

Ha túléled a szilikózist, amit közben kapsz, léphetsz tovább érdemi feladatokra.

A Makitát, a Peddinghaus negyedcollos szettet és a Black&Decker villáskulcsokat mindig azonnak kikészítem A vízpumpát öt, a feszítőszerkezetet három csavar fogja a blokkhoz, csak sajnos a vízpumpa nem tud kijönni csak úgy, először le kell szeded róla a dörzstárcsát.

Az is három csavar, ami viszont elforog a tárcsával.

Összesen tizenegy csavar miatt kár lenne nyavalyogni, mert ennyi bárkinek bele kell, hogy férjen az életébe.

A vizet mindenesetre leeresztem Oké, akkor cifrázzuk kicsit.

Először, ugye, a dörzstárcsát kell levenned.

Aláfekszel az autónak, felméred a helyzetet, hogy mi, hol van, majd erősen memorizálsz, ugyanis szükség lesz rá, hogy fejből tudjad az elrendezést.

Ezt követően a bal kezedbe kapott masszív csavarhúzóval – éppen azon a karodon fekszel, csak hogy érezd – felnyúlsz, és a dörzstárcsa két csavarját elfogás ellen megakasztod.

Nincs könnyű dolgod, mert a helyet tényleg úgy mérik, mintha egy tokiói vonat lenne, csúcsidőben, s a csavarok is alig dudorodnak ki a helyükről.

A csavarhúzót ezért baromi erővel kell hozzászorítanod a tárcsa oldalsó felületéhez, amit viszont a pózod nem akar kiadni.

A szabadon levő harmadik csavart – hány kezed van? – már a jobb kezedbe kapott kis crovával kell kitekerned úgy, hogy derékból és fél combból, az oldaladon fekve kicsit beemeled magad a motortérbe.

Nem is látom, mit kéne kitekernem, de a vízpumpa tárcsájának alja legalább látszik Egy megvan.

Már csak tíz to go.

A fentieket megismétled még kétszer – nem szabad teljesen kitekerned a csavarokat, ne feledd, mert akkor nem marad bütyök, amivel megakasszad a tárcsát, tehát jó néhány menetnyit bent kell hagynod őket.

Ha már körben mind a három laza, kézzel kitekerheted a felesleges csavarokat.

Itt még kihúzod a feszítőszerkezetből a fémszalagban végződő gumidugót, ahogy Zoli mutatta a Red Foxban, onnantól a vízpumpa tárcsáját már semmi nem tartja.

Felülhetsz.

Arra gondolsz, hogy kisétálsz a garázsból, lecsukod a kaput, és többé nem teszed be ide a lábadat.

De nem teheted.

Ha erőlködök, még néhány csavart is szpottolni tudok Ezt a fajta workoutot Sydne Rome és Jane Fonda is megirigyelte volna aerobikos fénykorában, neked, férfiként, a hatvanhoz közeledve már inkább kivégzésként hat.

De ne panaszkodj, magadnak kerested a bajt, te akartál Prince-motoros Minit.

Kisebb sziszegés és némi testkörzés után, törökülésben elkezdheted lefejteni magát a tárcsát, ami nem igazán fér ki A) a feszítő saját tárcsájától, ami a lazasága ellenére sincs elég messze, B) a mindenféle ott levő kábelektől, C) a csövektől, illetve D) a hossztartótól.

Elmatatsz pár percet, mire megtalálod azt a kábé kétfokos szöget, ahol némi feszegetéssel ki tudod rángatni a tárcsát.

Kezemben a vízpumpa tárcsája Innentől már elvileg hozzáférsz a vízpumpa csavarjaihoz.

Az alsók még rendben volnának, azokat vagy crovával, vagy villáskulccsal ki tudod tekerni, mert ha törökülésből karikába görnyedsz, még látod is őket, ha ügyes vagy és amúgy kocsányon lóg a szemed.

Igen ám, de odafent is van még kettő, amik láthatatlanul játsszák a bújócskát a sötétben.

Azokat leginkább csak sejted, bár ha a kocsi alá fekszel, és igazán, de nagyon ügyesen, meggörbített fénysugárral világítasz, úgy csillognak ki a szerkezet mélyéről, ahogy barlangba szorított bengáli tigris szemei villannak a zseblámpa fényében.

Ha aláfekszel az autónak, éppen hogy látod a csavarfejek csücskeit.

A crova oda nem igazán akar beférni, de ügyeskedve be tudod juttatni, azt viszont nem sejted, mi lesz, ha kitekered a csavarokat.

Vajon a kitekert, tehát a stekkerfejbe mélyebben belecsúszó csavar plusz maga a crova kifér majd?

Esetleg ott kell bent megfordítanod a forgásirányt, hogy valamennyit visszatekerj, hogy le tudd venni?

Mindegy, kínlódsz, káromkodsz, persze nem fér ki, irányt váltasz odabent, visszatekersz, a crovát konkrétan kiműtöd az autó beléből.

Az ujjaid néha már spontán görcsbe rándulnak, a kézfejeden hátulról egyre mélyebb sebek keletkeznek, de miközben megjelenik mindenütt a horrorfilmek piros díszítése, csinálod tovább, mert már hajt a siker ígérete.

Hopp, a vízpumpa háza!

Kábé ötvenszer ejted le a crovát, a villáskulcsot, a kezed olykor úgy görcsbe rándul, hogy a ballal kell szétfejtened a jobbon az ujjaidat, de egyszer csak kint van az utolsó csavar is.

Ezzel nyolc megvan a tizenegyből, ráadásul végre a vízpumpát is ki tudod rángatni a helyéből.

Az se adja magát könnyen, mert miután kihúztad a blokkból, el kell találnod pontosan azt a spirális mozdulatot, amivel kifűzöd az útban levő akadályok között.

Állítólag vannak Minik, amelyeknél ilyenkor derül ki, hogy sehogyan nem szedhető ki a vízpumpa, mert épp egy kicsivel keskenyebb a hossztartó-doblemez hézag – szerintem azok azok, amelyeket korábban összetörtek.

Az enyém szerencsére nem tartozik közéjük, ötpercnyi ördöglakat-fejtéssel kihúztam az alkatrészt és a kezemben volt végre.

Hm, ez a vízpumpa egyáltalán nem tűnik rossznak.

Amikor a régi Fiatjaimban cseréltem ilyet (nem az 500-asokban, azok léghűtésesek!), azoknak már lötyögött a tengelyük, karcos volt a turbinájuk, orrukon-szájukon ömlött a víz.

Ez meg… Alapos pucolás után el lehetne adni újnak.

Aztán egymás mellé tettem a szürke turbinás újat, amit most hoztam az Inter Carstól és a kék turbinás régit, az SKF-et, amelyiknél Novoth Tibi szerint már épp elkezdett romlani a minőség.

Úgy fedeztem fel, hol a bibi.

A régi vízpumpaház blokkra fekvő felületének nútjában körbefut egy gumi tömítés, ami kivétel után is síkban maradt a fém felületével.

Az újéból meg szemmel láthatóan kiáll a tömítés.

Kihúztam a régiből a gumit – naná, hogy az kővé keményedett.

A tömítés teljesen belekövült a nútba Nem is tudom, már hány ezredszerre hagyta el a számat az – „átkozott modern gumi!” káromkodás.

Minden szerelésnél beleütközöm valami a hitvány gumialkatrésszel kapcsolatos problémába, ez az autók egyik legnagyobb átka.

Ezt a modern gumianyagot, amiben szerintem már nincs is gumi, csak műanyag, be kellene tiltani.

Tizenkét percig puha, utána megkeményedik, nem tömít, nem hajlik, viszont porlik.

Ezen a ponton viszont már szinte készen is lettem, csak az a három kis hitvány csavar volt hátra, ami a feszítőt tartja.

Már a vízpumpa se volt útban, ezzel sokkal tágabb lett a hely, mint az elején.

Nem lesz itt gond.

A feszítő rögzítése ugyanis macerásabb a blokkon, az egész szerkezet kicsit feljebb van, mint a vízpumpa.

A „kicsi” itt annyit tesz, hogy a vízpumpa felső csavarjait éppen eléred az ujjaiddal, s mivel az beljebb is esik, ezért valamivel több a hely is, ezért azokra még van esélyed feltenni a crovát is.

Ezek viszont, a feszítőnél… Itt racsnihasználatról már szó se lehet.

Az egyiket, amelyik a kocsi tűzfalához közelebb esik, kínnal-keservvel még csak-csak meglazítod, segéded a jól megválasztott, precíz villáskulcs.

Amikor már mozog, a mutatóujjad és a középső ujjad közé csippentve, nagyon óvatosan ki is tudod tekerni, de azt se könnyen.

Na, akkor még kettő.

Itt jött az, hogy lefeküdtem az autó alá, és hosszan bámultam bele a gépbe.

Próbáltam úgy bevilágítani a résbe a kezembe vett fejlámpával, hogy legalább lássam azokat az átkozott csavarokat.

Megkíséreltem a memóriámba égetni mindent, ahogy kinéznek a dolgok, mert tudtam, hogy szerelés közben tökéletesen eltakarok mindent, amit csinálok, s az ujjaimmal meg az agyammal kell majd látnom.

Ebből a pózból, iszonyatosan finom mozdulatokkal végül valahogy meglazítottam, majd végtelen tököléssel, a villáskulccsal ügyeskedve kitekertem az autó orra felé közelebb eső csavart, mert az maradék kettő közül még mindig az esett kicsit lejjebb.

Közben arra gondoltam, ilyen látnoki képességekkel elmehetek majd utána tenyérjósnak, üveggömbös nénének, vagy akár Pataky Attilának is, márpedig azokban a szakmákban ritkán nyöszörög az ember padlón fekve, szemében rozsdaporos homokkal, kézfejéből patakzó vérrel.

Egy cigányasszony vagy egy ufóattila soha nem üvölt úgy káromkodva (vagy ha igen, akkor semmi oka rá), mint az egyszeri barom, aki autószerelésre, pláne Mini-szerelésre, különösképp pedig Prince-motoros Mini vízpumpaszerelésére adja a fejét.

Az utolsó csavar?

Komolyan mondom, elgondolkodtam rajta, hogy letöröm az egészet a francba, aztán később kitalálom, hogyan szedem ki a maradványokat.

Csak attól féltem, hogy nem csupán a feszítőt, hanem valami mást is tönkreteszek az erőltetésben.

Ha például kitörök egy darabot a blokkból… Brrr… Akkor vége ennek a Mininek.

Nincs az a számítás, amely szerint onnan érdemes lenne visszahozni.

Nem, maradjunk csak a technológiai előírásnál.

Amennyiben az, amit csinálok, egyáltalán nevezhető ilyennek.

Nyúlkáltam erősen felfele, mint valami kanos tinédzser randi közben a moziban, hogy legalább megtapogassam az átkozott fejét a dögnek.

A kezem már vérzett, a garázs padlóján gyűlni kezdtek a piros pöttyök.

Legalább látszik, hogy dolgozom, de azért hirtelen lettem volna inkább tinédzser, üsse kavics, Mini nélküli tinédzser.

Feltápászkodtam, s megpróbáltam törökülésből, az emlékeim alapján felhelyezni a villáskulcsot.

Kábé, mintha egy zsiráfon próbáltam volna mandulaműtétet végezni az ánuszán át, méghozzá pőre kézzel.

Csak ez itt még puha sem volt.

VIDEÓ IDE Aztán mégis inkább lefeküdtem a padlóra, véltem, úgy talán könnyebb lesz.

De abban a pózban egyszerűen nem tudtam annyira elemelkedni a talajtól, hogy eléggé fel tudjak nyúlni a csavarig, pedig már rendesen üvöltöttem.

Jobb híján letettem a Kati régi 500-as Fiatjából származó ferde üléspárnát a földre, hátha úgy jobb lesz.

Már szinte felértem volna, de hogy tényleg beérjenek az ujjaim, fele vastagságúra kellett volna hántoltatnom a bal kezemet.

Kicsit beljebb csusszantam az autó középvonala felé, próbálkoztam inkább jobb kézzel.

Ehh, képtelenség oda felnyúlni, még centik hiányoznak.

Odavilágítottam, s megtaláltam azt a szöget, amiben a fény fel tudott jutni a csavarig, és egy kábé akkora résen, amihez képest a spektrum-bontott fénysáv egy széles tekercs papírtörlő, megláttam magát a csavart.

Mint Livingstone, amikor felfedezte a Nílus forrását, úgy ujjongtam, bár csak csendben, mert a már a darazsak és a molylepkék is rettegve reszkettek a garázs réseiben.

Oké barátom, ott vagy, megjegyeztelek, tudom, hol laksz.

Az ujjaim hegye közé fogtam a legprecíziósabb Black & Decker villáskulcsomat, úgy, hogy a csillag része legyen fent, és elkezdtem feltolni oda, amire a csavarfej helyeként emlékeztem.

Sajnos a 8-as kulcs oly hatalmas az itt rendelkezésre álló helyhez képest, hogy teljesen kitakarta mind a fény, mind a betekintés sávját, ahogy ezt előre már láttam.

Vagy hússzor ejtettem le a villáskulcsot, mire egyszer ráakadt, olyan volt kicsit, mint egy fadarabra kötött cukorspárgával csali nélkül lazacra horgászni az éjszaka közepén.

Most kezded talán érteni, miért tartott innen kezdve háromnegyed órát, mire kitekertem azt az átkozottat.

A végén felültem, mert már nem kaptam levegőt, annyira erőből tartottam a kanyarban fekvő felső testemet, hogy felérjek.

És közben moccannom se volt szabad, mert bármilyen erősebb levegővételre leesett a villáskulcs.

Próbáltam törökülésben, pőre ujjheggyel kitekerni a már meglazult csavart, mert úgy, három fokonként, ahogy a csillagkulccsal lehetett, azt éreztem, sose végzek.

Rájöttem, ha annyira bedugom a kezemet, hogy már fájdalmasan érzem, ahogy a kézfejemben átpattognak egymáson az inak és a csontok, miközben tépem ki a friss sebemből még mélyebben a húst, akkor a középső – fuck! – ujjam leghegyével pár fokokat tudok tekerni a csavaron.

Már ömlött a vérem, de szó se lehetett arról, hogy kesztyűt vegyek, egyrészt, mert éreznem kellett az ujjammal, hova nyúlok, másrészt meg, ha újabb tizedmilliméterekkel vastagítottam volna a kezemet, már tényleg képtelen lettem volna elérni a csavart.

Amikor végre kijön az a degenerált, átkozott, szájbak… rögzítőelem, az olyan felszabadulás volt, mint amikor egy hosszú, soha véget érni nem akaró elnyomás után a nép végre letaszítja a diktátort a trónról, összeomlik a hazugság és rettegés rendszere, csak a színtiszta eufória marad, akármennyire is csöpög a vér a már kék-zöld kezedből.

Nem tudom, átéltetek-e ilyet valaha, de talán el tudtok képzelni hasonlót.

Kint a vízpumpa és a rossz feszítő is Őrjöngtem, üvöltöttem, ugráltam és táncoltam, tényleg olyan volt, mint amikor felrobban a Halálcsillag és