Egy idén augusztusban megjelent tanulmányban a mükénéi és minószi elittől származó gyűrűk összetelét vizsgálták .

A tárgyakban első ránézésre nincs semmi különös: nem túl gazdagon díszítettek, se nem nagyok, se nem kicsik, csak éppen vasból vannak, pedig a bronzkorból származnak.

A vizsgált 91 gyűrű közül 13 a nikkeltartalma miatt valószínűleg meteorvasból készült, további kilencről ez nem bizonyítható egyértelműen, de valószínűleg ezek is égi eredetűek.

Bár a meteoritvas használata szinte minden kontinensen ismert volt, ez az első eset, hogy a mai Görögország területén találtak olyan bronzkori tárgyat, ami ebből készült.

A nagyjából kétezer éves gyűrűk státuszszimbólumnak számíthattak, a kutatók szerint az alapanyaguk Egyiptomból érkezhetett, ahol a sivatagos területeken jóval könnyebb volt meteoritot találni, mint a szigetvilágban – nem csoda, hogy kereskedtek is a vassal, amit szent anyagnak tekintettek.

Ez nem gátolta meg őket abban, hogy tevéknek készítsenek belőle talizmánt, de ezen nincs is mit csodálkozni: fontos, hogy a karaván célba érjen, erről pedig a legbiztosabban az ilyesmi gondoskodott.

Nem ők voltak az egyetlenek, akik meteorvassal kereskedtek, az „égi vas” Assurban, Asszíria fővárosában az adózandó termékek listáján szerepelt, ami Jan Gerrit Dercksen, a Leideni Egyetem történésze szerint egyértelműen arra utal, hogy elég elterjedt volt ahhoz, hogy külön említést érdemeljen.

Tutanhamon tőrétől a hopi indiánokig Nem ők voltak az egyetlenek, a világ szinte minden táján ismertek voltak a meteoritvasból készült tárgyak.

A legismertebb ezek közül Tutanhamon tőre : a díszfegyver alapanyaga valószínűleg egy Alexandriától 240 kilométerre becsapódott vasmeteoritból származik.

A tőr legalább 3300 éves (ekkor balzsamozták be az ifjú fáraót), de könnyen lehet, hogy még ennél is régebbi – egy 2022-es kutatás szerint a Tutanhamon nagyapja kaphatta nászajándékba az Egyiptommal szomszédos Mitanni birodalomtól.

Vannak még ennél is régebbi példák: Victoria Almansa-Villatoro egyiptológus szerint valószínű, hogy a hettiták időszámításunk előtt 3000 és 2000 között már használták a meteoritvasat (egy, a mai Törökország területén talált, meteoritvasból készült tőr is erről árulkodik), de ebben a korban gyöngyöket és ékszereket is készítettek már az anyagból.

Almansa-Villatoro szerint a meteoritnak volt egy külön hieroglifája is az egyiptomiaknál, és az, hogy ez meglepően korán megjelent, két dolgot is jelenthet: egyrészt azt, hogy tudták, hogy a meteoritok az égből származnak, másrészt azt, hogy ezzel már azelőtt is tisztában lehettek, hogy egyáltalán megszületett volna a hieroglifa.

Maria Golia amerikai írónő Meteorite: Nature and Culture című könyvében azt írja, hogy ezzel a tudással nemcsak az egyiptomiak rendelkeztek, hanem sok mindenki más is.

Észak-Amerikában a hopi törzs tagjai szentként tiszteltek egy meteoritot, ami a felhőkből érkezett, az oregoni Clackamas törzs tagjai szerint pedig a Holdról jött az általuk szentként tisztelt fémdarab.

Golia szerint a törzs tagjai nem lehettek tanúi a 14,5 tonnás Willamette meteorit becsapódásának, amit égi látogatónak is neveztek, mégis tudták, honnan jött.

Északabbra, Albertában szintén nagy tiszteletnek örvendett egy 145 kilós vasmeteorit, amiről a Cree és a Blackfoot törzsek is úgy vélték, hogy az égből érkezett – és ebben igazuk is volt.

Szent, borzalmas, titkos Abban, hogy szentként tiszteltek valamit, sok újdonság nincs – abban annál inkább, hogy valaki tisztában legyen vele, hogy ez a valami az égből érkezett.

Az egyiptomiak számára ebben persze nem volt semmi meglepő, mivel úgy gondolták, hogy az égbolt egy hatalmas fémüst, a meteoritok pedig ennek a letört darabjai.

Ettől persze nem lettek kevésbé érdekesek vagy szentek, viszont legalább tisztázták, honnan jönnek, ez a tudás aztán hosszú évekre feledésbe merült – persze ott is, ahol nem az égieknek tulajdonították őket.

Történeteket költöttek a meteoritok eredetéről, ez pedig hasznos alapanyag a geomitológiának , ami földtörténeti eseményeket próbál egyes mondákkal összekötni, több-kevesebb sikerrel.

Ami a meteoritokat illeti, inkább többel, mint kevesebbel: az ausztrál őslakosok meséi vezették nyomra a geológusokat, amikor a 4200, illetve az 1900 évvel ezelőtt becsapódott meteoritok nyomait kutatták.

Megmunkálásra persze csak a vasmeteoritok alkalmasak, a kövek és a vas-kő összetételűek nem.

Megvan az az előnyük, hogy már fémből vannak, nem kell hozzájuk megfelelő fejlettségű kohó, és kalapáccsal lehet formálni őket.

Ez magyarázza azt is, hogy az ebből az anyagból készült tárgyak már a bronzkor előtt megjelentek, ahogy azt is, hogy a vaskor beköszöntével egyre kevésbé voltak népszerűek – de ez nem jelentette azt, hogy elveszítették a varázsukat.

Amíg az emberek emlékeztek rá, hogy a fém honnan érkezett, még érdekesnek számított, aztán jött a középkor, ami ugyan sötétnek kevésbé volt sötét, mint ahogyan emlegetni szokás, de az tény, hogy a csillagászatnak nem tett jót, legalábbis Európában.

A bizonyosságtól a babonáig A görögök az egyiptomiakhoz hasonlóan tudták , hogy mivel van dolguk: Apollóniai Diogenész szerint a meteoritok kihunyt csillagok, amelyek az űrből érkeznek a Földre.

Aztán a római korban valami megváltozott.

Egyre homályosabb lett, hogy honnan is jönnek ezek a tűzgolyók, és egyre inkább balszerencsés ómennek tartották a megjelenésüket.

Ez a hit aztán meglepően sokáig kitartott, a középkorra pedig már teljesen kizártnak tartották, hogy a meteoritoknak bármi közük lett volna az űrhöz.

Európában egészen a 19. század elejéig tartotta magát az a nézet, hogy a meteoritok földi eredetűek, legfeljebb a légkörben képződhetnek, de semmiképpen sem az űrből érkeznek, ez ugyanis minden erre utaló bizonyíték ellenére lehetetlen.

A problémát a skolasztika, Arisztotelész és Isten okozta, ami ugyanis a Biblia és Arisztotelész szerint lehetetlen, az nem is lehet igaz.

Egy viszont biztosnak számított: meteort, hullócsillagot, pláne üstököst látni rossz jel, és ez a babona bőven kitartott még akkor is, amikor Kepler megfigyelte a Halley-üstököst, amiről részletes feljegyzéseket készített.

Ezekben szerepelt az is, hogy az égitest megjelenése valami nagy bajt jósol: dögvészt, betegséget, háborút, sőt, ahogy Arthur Koestler írja az Alvajárókban, akár franciák megjelenését is.

Nem túl meglepő módon a sárkányok is szerepet kaptak a meteorit-történelemben: Golia szerint a középkori sárkányészlelések nagy részéért meteorok vagy meteoritok lehettek a felelősek.

A korabeli szemtanúk úgy hitték, hogy lángot okádó sárkányt látnak, amint izzó szemekkel, hangos üvöltéssel és nagy lángcsóvával száguld át az égen.

Akárhogy is, ami áthaladt az égen, ráadásul lángolva, az jó jel nem lehetett: a középkori Oroszországban ott, ahol meteorit csapódott be, kápolnát is emeltek, hogy távol tartsák a vele együtt érkező gonoszt.

Ami pedig a hangot illeti: sokan még a 20. század derekán is úgy gondolták, hogy egy meteorit nem adhat ki hangot, az erről szóló beszámolókat pedig azzal ütötték el, hogy a villanás úgy megijesztette a szemtanúkat, hogy önkéntelenül is sziszegést, recsegést vagy mennydörgésszerű robajt képzeltek hozzá.

Légköri jelenség Igen ám, de honnan jön ez a gonosz, ha egyáltalán lehet gonosz egy meteorit?

A középkori és kora újkori tudomány legnagyobb művelői szerint a Föld légköréből: Avicenna a 10-11. században ezt vallotta, és jó néhány száz évvel később, a 17. században René Descartes is hasonlóképpen képzelte el a dolgot.

Szerinte a légkörben található por villámcsapás hatására képes összeállni, az így formálódott kő vagy vasdarab pedig lezuhan a Földre – ezt pedig Benjamin Franklin kísérletei is alátámasztották, legalábbis látszólag.

A helyzeten az sem segített sokat, hogy a 18. század elején Isaac Newton is igen határozottan foglalt állást a kérdésben: az űrben szemétnek, rendetlenségnek helye nincsen: a világegyetemet Isten teremtette, a bolygók szabott pályán mozognak, és bármi, ami véletlenszerűen felbukkanhatna, az az ő akaratával ellentétes, tehát nem is létezhet.

Az üstökösök még belefértek a világképébe, a meteorok, pláne a meteoritok már nem, egyrészt a már említett rendetlenség miatt, másrészt azért, mert miután Isten az embert a saját hasonlatosságára teremtette, nem kockáztatta volna a jólétét azzal, hogy bármilyen véletlenszerűen mozgó dolog eltalálhassa a Földet.

Newton ebben javarészt Arisztotelészre támaszkodott, ahogy korábban a skolasztikusok is: ő sem gondolta, hogy a meteoritok égi eredetűek lennének, mivel az űrben csak a Nap, a Hold és a bolygók mozoghatnak, más nem.

Arisztotelészt az sem zavarta, hogy az ő korában és még korábban is tudtak meteoritokról: ezek szerinte olyan sziklák voltak, amelyeket az erős szél emelt a magasba, majd leestek onnan.

Ami pedig Newtont illeti, nem csoda, hogy senki nem akart vele vitatkozni.

Nem elég, hogy korának egyik legelismertebb fizikusa volt, még a gravitációt és a macskaajtót is ő találta fel (ez utóbbira ugyan nincs bizonyíték , de jól hangzik).

Az égi eredetet olyan hitetlenkedés övezte, hogy amikor a spanyoloknak az őslakosok óriási meteorkrátereket mutattak 1576-ban, egyszerűen hülyének nézték őket – ez ugyan bőven Newton előtt történt, de jól mutatja, milyenek voltak az uralkodó nézetek.

Newton és Chladni Ez a meggyőződés egészen a 19. század fordulójáig kitartott: ekkor kezdte el alaposabban vizsgálni a meteoritokat Ernst Florens Friedrich Chladni német fizikus.

A tudós 1796 és 1806 között tanulmányozta az általa hozzáférhető meteoritok anyagát, és rájött, hogy a vasmeteoritok között számos hasonlóság található: attól függetlenül, hogy hol értek földet, mind tartalmazott nikkelt, ami közös eredetre utal.

Ő volt az is, aki összekötötte az égi tűzgömbök jelenségét a fellelt vas- vagy kődarabokkal.

Az, hogy ezt már az ókori görögök és az amerikai őslakosok is megtették, mellékes: Európában az ekkori elfogadott elméletek között volt az is, hogy a kövek-vasak vulkánkitörésekből származnak, ahogy az is, hogy a Holdról (vagyis az űrből, de a közelből) érkeztek.

Azt, hogy a meteoritok tényleg az űrből érkeznek, csak az 1860-as években sikerült elfogadni, de nem mindenkinek – még 1939-ben is akadtak kutatók, akik ezt kétségbe vonták.

Annak ellenére, hogy világformáló erők, és képesek voltak kis híján teljesen kipusztítani az életet a Földön, a meteoritoknak mostoha kétezer évük volt Pliniustól Chladniig: gyakorlatilag tagadták a létezésüket, még akkor is, amikor már kiderült, hogy létezik a világűr, és nagyon távol van attól, hogy üres legyen.

Most viszont az egyik legérdekesebb kutatási terület: a meteoritok összetétele a koruk, a becsapódásuk helye és ideje mind sokat árul el a Föld és a világegyetem történetéről, és kisebbfajta csoda, hogy ilyen sokáig hanyagolták őket.

Ami a meteoritvasat mint anyagot illeti, annak ellenére, hogy a bronzkor már rég elmúlt, az anyag varázsa nem múlik: Japánban katanát kovácsoltak a vasból a 2000-es években, Sir Terry Pratchett pedig varázskardot készíttetett belőle , amikor lovaggá ütötték 2009-ben. ]]>