A HVG két újságírója-fotósa, Balla István és Lakos Gábor a lapban megjelent riportjaikból összeállítottak egy kötetet, amelyben tizenegy elhagyatott magyarországi települést mutatnak be.

Van, amelyiknek a sorsát a háború, az iparosodás, a trianoni döntés vagy épp a vasút hiánya pecsételte meg, de olyan is akadt, ami azért néptelenedett el, mert az 1930-as években Horthy Miklós medverezervátumot álmodott oda.

Évente százmilliók keresik fel az ókori romokat Karthágótól Rómán át Athénig, vagy akár a Közel-Keletig, már ha épp nem lőnek.

Áhítat- és csodálatvágy motiválja a kirándulókat, s életre szóló élmények, meg látványos fényképek születnek az ilyen helyeken.

De nem muszáj külföldre menni hasonló élményért: hazánkban is szép számmal vannak elhagyatott, lakatlan épületek – igaz, nem olyan régiek. „A semmi esztétikáját fogom bemutatni” – idézi fotósát a kolléga a kötetben, némi ironikus éllel jellemezve a fotós „filozófiáját”, ami valahol meg is adja a kötet alaphangját (szövegét, képi világát).

A pusztulás látványának pedig van egy másik oldala is, nevezzük ezt egyszerűen katasztrófaturizmusnak: legyen az lakástűz a szomszéd utcában vagy épp egy árvíz, földrengés, amely egész településeket sodor el, rombol le a földig, hogy a háborús területek felkereséséről most ne is szóljunk.

De az enyészetet stílusosan is meg lehet örökíteni, amikor a pusztulás eredménye valójában esztétikai élményt is jelent.

Legalábbis akkor, ha lakatlan területről, épületekről van szó – ilyenek a semmi közepén álló tanyaromok, a teljesen elnéptelenedett falvak, ezek megtekintése ugyanolyan időutazás, mint mondjuk egy amfiteátrumé, amikor a fantáziánk is beindulhat, hogy jéé, lám, itt is éltek emberek, no és hogyan?

Ennek ellentéte viszont a félig lakott és lerobbant falvakban való sétálgatás – mint az én szülőfaluméban –, ahol minden második ház üres, vagy már be is omlott a tető, kidőlnek a falak, kitépték az ajtókat, benn meg legfeljebb egy-egy hajléktalan húzódhatott meg a közelmúltban, vagy kábítószerezők tanyáztak benn.

A még lakott házak ablakaiból pedig a mélyszegénység tekint ki ránk, tiszta szoció – közkedvelt témája ez a honi riportereknek.

De megvan ennek a hagyománya – ha nem is vizuálisan –, utaljunk csak a falujáró népi írókra az 1920-30-as évekből, akik még akkor is elámultak a magyar falu nyomorán, ha maguk is hasonló környezetből származtak.

Közben pedig romanticizálták a falut mint az ősi, autentikus, igazi magyar élet forrását, mint a nemzet megtartó erejét (miközben például szidták a jobban álló svábokat-németeket), amely szemben áll a rothadva fejlődő iparvárosokkal és különösen a bűnös Budapesttel.

Szerencsére más utat választott a HVG két újságírója-fotósa, Balla István és Lakos Gábor, akik a lapban közölt riportjaikból egy gyönyörű albumot állítottak össze, amelyben tizenegy egykori települést mutatnak be. 2024 és 2026 közt jártak olyan falvakban, melyeknek én a nevét sem hallottam még: Zsörk, Béndekpuszta, Kakpuszta, Iharkút, Mónosokor, Hertelendyújhely, Kápolnapuszta, Derenk, Gyertyánvölgy, Rácegres, Tiszahalász – így felsorolva akár egy vers szépségét, ritmusát is adhatnák.

Balla István – Lakos Gábor: Kihalt falvaink HVG Könyvek, 2026 175 oldal, 10 900 Ft Tegyük hozzá, a frissebb adatok szerint ma Magyarországon 3155 település van, ebből úgy 2807 számít községnek, vagyis falusias jellegű településnek.

A szórás óriási: a nyugat-dunántúli, szinte ausztriai szintű üdülőfalvaktól a keleti szegregátumokig, amelyek még falunak sem számítanak közigazgatásilag, valamelyik városhoz vannak csapva és elfeledve.

Itt jegyezzük meg, hogy a kötetben bemutatott települések közül nyolc dunántúli, és csak három északkelet-magyarországi, szóval ez úgymond egy véletlenszerű minta.

Hogy egy falu miért tűnik el végképp, annak számos oka volt és van, erről szól a bevezető interjú Bajmóczy Péter geográfussal, aki az ország összes (!) településén járt már, mind a 3155-ön.

Tőle tudhatjuk meg, hogy az Árpád-korban értelemszerűen még rengeteg aprófalu jött létre, ezek java a török időkben elnéptelenedett, aztán a lakosok vagy visszatértek, vagy sem.

Később a falvak eltűnésének számos oka volt és lett: emberi vagy természeti katasztrófák – akár háborúk, kitelepítések, árvizek stb. –, vagy a politikai akarat törölte el őket.

Kellett a hely a modern iparnak, vagy bányát nyitottak alatta.

És nagyon is jellemző, hogy miután sem az áram, sem a köz- vagy vasút nem érkezett meg a faluba (az orvosról, tanítóról ne is beszéljünk), munka sem akadt, vagy hát a város szippantotta fel az embereket, egyszerűen szedelődzködtek és eltűntek a munkaképesek, a fiatalok – az idős őstermelők, a parasztok pedig éltek addig, amíg élhettek.

A természet meg apránként visszavette magának a területet.

Olyan falu is akadt, amelynek sorsát a trianoni döntés, azaz az új határ pecsételte meg – hiába szavaztak a főleg lengyel lakosok, hogy Magyarországhoz, s nem Csehszlovákiához akarnak tartozni –, mert elvesztették terményeik piacának nagy részét.

De Derenk sorsát Horthy pecsételte meg, aki a harmincas években medverezervátumot képzelt el ide, ám hogy a lakosok az ide telepített medvék elől menekültek el, vagy kitelepítették őket – vagy mindkét ok szerepet játszott távozásukban –, az történetileg vitatott.

Amúgy pedig ma e romfalut a Lengyel Kisebbségi Önkormányzat a magyarországi lengyelek történelmi emlékhelyévé nyilvánította – hogy ez kárpótol-e bárkit, maradjon kérdőjeles, egy biztos, manapság errefelé fordul meg a legtöbb medve, ők tehát e tragikus vidék nyertesei.

De ne szomorkodjunk bevett magyar módon, semmi sem örök.

Az épületek egy része még mindig ellenáll, akad falu, ahová évente visszatérnek az őslakosok.

A düledező épületek törmelékkel telítettek, de még akad egy-két szék, asztal a tornácon, az asztalon meg az utolsó borosüveg.

Benn pedig a hetvenes évekbeli gumicsizma és mackófelső stílusa utal arra, az utolsó lakó még a hetvenes években távozhatott.

Olykor, mint Zsörk, valamiképp – mit most is – bekerül a médiába, ezeket keresik fel a (katasztrófa)turisták vagy a kíváncsi túrázók.

Illetve a „faluban” vett telkeket egy pár, hogy madártani megfigyeléseket végezzenek az egyetemnek – mert háborítatlanná vált a terület, hisz se ember, se vegyszerezés; a madarak üdülőtelepévé avagy nyugodt költőhelyévé vált időközben.

Igaz, az illetékes polgármester szerint probléma a vandalizmus: jönnek az „érdeklődők”, le- és szétvernek mindent a falakról, elcipelik a címeres téglákat, felfeszítik a régi ajtókat, és viszik emlékbe, avagy amolyan háborús trófeának, mindazt tehát, ami inkább csak régi, semmint különleges érték.

A mesebeli erdőkben építettek vagy újítottak fel helyenként egy-egy kápolnát, azaz akár zarándokhellyé is váltak a pusztulás helyei, akár vallásszerűen idézve az elmúlást.

De hangsúlyozom, a könyv inkább mi magunkat is arra sarkall, hogy de jó is volna e helyeket felkeresni, elmélyülni, kontemplálni vagy szimplán csak kussban lenni.

Másutt pedig emlékparkot hoztak létre – és az egykori visszajáró lakosok olykor meg örömmel mondják, hogy nincs rendes út, gyakorlatilag autóval meg sem közelíthetők ezek az ex-falvak, ami nem is baj, sőt, legalább nem találnak rá az ilyen helyek után fürkésző múltvadászok.

Egyébként e 11 faluban is akad még egy-két lakó, ha időszakosan is, tehát a teljes kihaltság nem minden esetben igaz.

De nem minden kihalt falu vált idillivé: Mónosokort, az egykori jómódú ormánsági falut a szerzők egy Kusturica-film helyszínéhez hasonlítják, ahol a teraszokat a szárnyasok vették birtokukba, „az ottfelejtett roncsautók között kecskék, birkák, kutyák szaladgálnak” – vagyis azért időszaki gazda is akad.

Már 1976-ban arról írt a falu kapcsán egy néprajzos, hogy „a csökkenő életerő, a falusi közömbösség, az alkoholizmus az egész településre rányomja bélyegét”.

Ez is jelzi, e történetek sem feketék-fehérek, a „szép” pusztulás mögött emberi tragédiák ezrei sorakoznak.

Végül, de nem utolsósorban említsük meg Rácegrest, ahol Illyés Gyula felújított szülőháza található meg, sőt, a Tolnai-dombság szélén, a Mezőföldön ez volt egy rövid ideig Lázár Ervin gyerekkorának a színhelye is.

Az itt található, háromszáz éves „Nagyszederfából”, azaz „az égig érő fából” inspirálódott egyik, ha nem a legnagyobb meseírónk.

A Négyszögletű Kerek Erdőre bukkanhat hát az idelátogató, de meg kell jegyezni, hogy Lázár valójában al-rácegrespusztai, míg Illyés felső-rácegrespusztai (lásd A puszták népé t), de mindkét falu, puszta, vidék – nevezzük akárhogy – mára szintén a szép pusztulást idézi fel; emlékház, múzeum ide vagy oda, úgyis előre oda kell szólni, ha megtekintenénk.

A 34 évvel fiatalabb Lázárt Illyésnek egyszer úgy mutatták be, hogy ő is rácegresi, amire a még ifjú s büszke meseíró rávágta, hogy ő bizony alsó-rácegresi – ezek után „Illyés bácsi olyan lett, mint egy jéghegy”, emlékezett vissza.

Az anekdota meg jól szimbolizálja, hogy még a szomszédos kihalt falvak lakói vérében is megmaradt az egymás iránti örökletes harag, sérelem, irigység, ressentiment, ki tudja mi, és főképpen, hogy miért – de az megmaradt.

Nem úgy, mint a települések.

Szerbhorváth György Címlapkép: Canva Source