„Történelmi lépések a magyar nők védelmében.

Szigorítjuk a büntetőjogszabályokat, fellépünk a kapcsolati erőszak minden formája ellen, megváltoztatjuk a szívhangrendeletet, fellépünk a menstruációs szegénység ellen, eltöröljük az esemény utáni tabletta vénykötelességét, megerősítjük a várandós nők támogatását” – jelentette be Magyar Péter, hozzátéve, hogy Magyarország régi adósságát rendezik azzal, hogy kezdeményezik az Országgyűlésnél az Isztambuli Egyezmény ratifikációját.

A bejelentés fogadtatásáról, az odáig vezető útról, valamint az Isztambuli Egyezmény elfogadásának gyakorlati következményeiről Spronz Júliát, a Patent (Patriarchátust Ellenzők Társasága) Jogvédő Egyesület jogászát kérdeztük. 444: Hogy fogadták a bejelentést?

Nagy ovációval.

A bejelentés majdnem az összes olyan témánkat érinti, amiben az elmúlt húsz évben kőkeményen lobbiztunk.

Ha kezdhetem a negatívumokkal, kicsit furcsálljuk, hogy a szívhangrendeletet megváltoztatják, és nem eltörlik, vagy hatályon kívül helyezik.

Ha ez bármilyen más megoldást jelent, mint az, hogy nem lesz kötelező szívhanghallgatás, akkor annyira nem bírunk felhőtlenül boldogok lenni, de ez ugye egy kérdőjel, hogy mire gondolhatott a miniszterelnök úr [Magyar Péter közlése szerint opcionális lesz – Bódog Bálint] .

A másik meg, ami a lobbilistánk elején szerepel, az a gyógyszeres abortusznak a bevezetése, ami ebből a felsorolásból kimaradt.

Ezzel nem tudjuk egyelőre, hogy mi a terv.

Összességében az elmondható, hogy a nőszervezetek ilyen sikert az elmúlt évtizedekben nem nagyon értek el.

De azért szeretnék óvatosan fogalmazni, mert bár nyilván minden, amit Magyar Péter bejelentett, üdvözlendő és igen örömteli, volt már a mi praxisunkban olyan, hogy elindult az Isztambuli Egyezmény ratifikációjának az előkészítése, aztán egy évnyi munka után közölték, hogy inkább mégsem ratifikálják. 444: A miniszterelnök azt mondta, három hónapos egyeztetésen vannak túl.

Mit tapasztaltatok, mennyire vonták be a civil szervezeteket ezekbe az egyeztetésekbe?

Részt vettünk ezekben az egyeztetésekben.

Júliusban voltunk Hegedüs Zsolt egészségügyi miniszternél, az elmúlt hónapokban pedig jártunk a Szociális és Családügyi Minisztériumban, a rendőrségen, az Igazságügyi Minisztériumban, illetve Társadalmi Kapcsolatokért és Kultúráért Felelős Minisztériumban.

Őszintén szólva, nekünk nem tűnt fel, hogy mélyreható egyeztetés zajlott volna, de kétségtelen tény, hogy az előző érához képest már az önmagában nóvum, hogy partnernek tekinti a kormány a civil szervezeteket, hogy a minisztériumok képviselői leülnek velünk tárgyalni.

A legtöbb egyeztetés inkább protokolláris, ismerkedő jellegű volt, egyedül az Igazságügyi Minisztériumnál voltak kíváncsiak az elmúlt hetekben a konkrét javaslatainkra.

A folytatással kapcsolatban is sok még a bizonytalanság: nem tudjuk, hogy az érdemi munkába mennyire leszünk belevonva. 444: A miniszterelnök volt felesége, Varga Judit szerdán egy parlamenti bizottsági meghallgatáson hosszasan beszélt arról , hogy milyen abuzív volt a kapcsolata Magyar Péterrel.

Másnap Magyar bejelentette a nőjogi törvények módosítását.

Hogyan értékelitek a bejelentés körülményeit?

A minisztériumi egyeztetéseken mindig elhangzott, hogy az Isztambuli Egyezmény ratifikációjának kérdése nem szakmai, hanem politikai döntést feltételez, amit a miniszterelnök, illetve a miniszterelnök-helyettes tud meghozni.

Tehát valójában eddig sem szakmai érvek akadályozták a ratifikációt.

Ez egy kőkemény politikai döntés, és a politikai döntéseket bizony az ilyen egyéni körülmények befolyásolják.

Az azért beszédes, hogy ezt a bejelentést nem a petíciók, a tüntetések, illetve aktivista megmozdulások előzték meg, hanem Varga Judit meghallgatása.

Ez nyilván némileg levon az értékéből ennek a bejelentésnek, de ne legyünk telhetetlenek, az eredmény az eredmény. 444: Magyar Pétert még februárban kérdeztük arról , ratifikálni fogja-e a Tisza az Isztambuli Egyezményt.

Akkor azt mondta, hogy ezt nem tőle kell kérdezni.

Azt is mondta, hogy nem hiszi, hogy nemzetközi egyezményektől és azok ratifikálásától lesz jobb a magyar nők élete.

Nem értek egyet, a Patent is azon az állásponton van, hogy természetesen lehet többféle módon a nők helyzetén javítani, de Magyarország nagyon el van maradva ezen a téren.

Nemcsak az EU más tagállamaihoz, hanem például a Balkán egyes országaihoz vagy a szomszédainkhoz képest is.

Ha van egy nemzetközi egyezmény, ami összegyűjtötte és szintetizálta a külföldi és a nemzetközi jó gyakorlatokat, akkor Magyarország hülye lenne nem abból kiindulni, ami másoknál már jól bevált.

Lehet saját jogon is olyan jogszabályokat hozni, intézményrendszert kiépíteni, protokollokat megfogalmazni, amik progresszívek és hatékonyak, a nőszervezeteknek évtizedek óta vannak javaslatcsomagjaik, de miért kellene felfedezni a spanyolviaszt, amikor tudjuk, hogy mi az, ami jól működik?

Miért lenne az legitimebb, amit mi mondunk, ahhoz képest, amit az Európa Tanács elfogadott?

Ráadásul az Isztambuli Egyezmény azért is segít, mert a végrehajtását nemzetközi ellenőrzési rendszer felügyeli.

A GREVIO Bizottság külföldi szakértőkből áll, és rendszeresen ellenőrzi, hogy mennyire teljesülnek azok az elvárások, amiket az egyezmény megfogalmaz. 444: Az előző kormányok rendre azzal védekeztek , hogy az egyezmény bizonyos részei már szerepelnek a magyar jogrendszerben, bizonyos kritikus részeket viszont nem tartanak jó ötletnek.

Mindenki számára világos, hogy ezek kamu kifogások voltak.

Két fő kifogás volt az egyezménnyel kapcsolatban, de ezekre is csak aláírás után találtak rá évekkel később.

Az egyik az a gender fogalomnak a kitekerése volt.

Úgy interpretálták, hogy az egyezménnyel kislányokból akarnak kisfiút csinálni, és vice versa.

Totál összekeverték a társadalmi nem és a biológiai nem fogalmát.

Az Isztambuli Egyezmény természetesen semmi ilyet nem szeretne, pusztán arra hívja fel a figyelmet, hogy a nők elleni erőszaknak társadalmi kontextusa van, a nőket érő bántalmazás hatékony felszámolásához pedig figyelembe kell venni, hogy ebben a rendszerben a férfiak többlethatalommal bírnak, a politikai-gazdasági kontroll az ő kezükben van, a családon belül és azon kívül is, és ennek megfelelően kell a megoldásokat kidolgozni.

A másik kifogás az valójában migránsozás volt, ami szintén nem megalapozott.

Azt mondták, hogy az Isztambuli Egyezmény zöld utat ad a külföldiek betelepülésének, az illegális bevándorlásnak.

Pedig a szöveg valójában annyit mond, hogy figyelembe kell venni az üldöztetés nemi alapú változatát, ami kifejezetten a nőket a nemük alapján éri a saját országukban.

Illetve, az egyezmény elvárja, hogy a menekült nőknek is járjanak ugyanazok a védelmi intézkedések, amik a magyar állampolgároknak. 444: Milyen gyakorlati haszna van az egyezmény ratifikálásának?

Egy rendkívül rosszul működő jog- és intézményrendszert segítene úgy átalakítani, hogy hatékonyan tudjon fellépni az erőszakkal szemben.

Tenné ezt azzal, hogy nem tagadná el az erőszak okát, amit a társadalmi nemek közti különbségben jelöl meg.

Eredményes és jó megoldási javaslatokat ad, egész konkrétan pedig abban segíti a nőket, hogy például nem nekik kell lenniük az ellenük elkövetett bűncselekmények miatt indult eljárások motorjainak.

Az egyezménnyel hivatalból üldözendővé válik jó néhány bűncselekmény Magyarországon, amely a nőket éri elsősorban, jellemzően párkapcsolaton belül.

Ezek az eljárások jelenleg nálunk kizárólag magánindítványra indulnak meg.

Az egyezmény kitér arra is, hogy a mediációt mellőzzék az erőszakkal érintett esetekben, ami azért nagyon fontos, mert jelenleg ha egy nő bántalmazási üggyel keresi fel az intézményrendszert, az az első reakció, hogy elküldik mediációra a bántalmazójával.

Az egyezmény kifejezetten felhívja rá a figyelmet, hogy ez a módszer az ilyen egyenlőtlen hatalmi helyzetekben káros és kerülendő.

Nagyon fontos elvárás például az is, hogy a családjogi perekben tekintettel kell lenni a felmerült bántalmazásra.

Momentán Magyarországon semmiféle relevanciája nincsen a családon belüli erőszaknak akkor, amikor a gyerekek további sorsáról döntenek – legyen szó a felügyeleti joggyakorlásról vagy a bántalmazóval való kapcsolattartásról.

Ez egy tömeges probléma, az egyezmény pedig borzasztó nagy változást idézne elő ezen a téren A fenti példákkal csak a nagyon konkrét és intervenciós jellegű beavatkozásokra tértem ki, de az egyezmény a megelőzésre is nagy hangsúlyt fektet, és ennek érdekében a képzéseket ambicionálja.

Kicsit hazabeszélek, de az egyezmény többször megemlíti, hogy az állam által kifejtett tevékenységeket a terepen dolgozó nőszervezetekkel együttműködésben kell megvalósítani.

Mi ahhoz voltunk hozzászokva, hogy páriaként kezeltek minket az elmúlt 16 évben.

Nemcsak hogy nem vontak be minket a nőjogi témákban hozott állami intézkedésbe, de még izoláltak is minket.

Semmiféle együttműködés nem alakult ki, eltiltották az állami és egyházi szolgáltatókat a velünk való közös munkától.

Az egyezmény azt az intézményrendszert is érinti, ahova a nők a bántalmazás elől menekülhetnek Magyarországon.

Ma teljesen átláthatatlan a rendszer, és nagyon kevés férőhely van a titkos menedékházakban, krízisközpontokban és anyaotthonokban.

Közel háromszáz férőhely van, noha ezerre lenne szükség az Európa Tanács becslése szerint.

Feltétlen szükséges lesz tehát a férőhelyek bővítése.

A szolgáltatások sem specializáltak itthon: az az áldozatvédelmi rendszer, amit az előző kormány kidolgozott, nem specifikusan nők elleni erőszak sértettjeire lett kitalálva, márpedig az Isztambuli Egyezmény kimondja, hogy kizárólag a specifikusan erre a jelenségre kifejlesztett megoldások a hatékonyak.

Az előző kormány, Varga Judittal az élen, folyton ezeket az áldozatsegítő központokat lengette be, amikor nők elleni erőszakról volt szó.

A létező központok azonban általános áldozatvédelmi szerepet töltenek be, minden bűncselekmény áldozatával foglalkoznak.

Nem utolsósorban hatékony és visszatartó erejű szankciókat is javasol az egyezmény.

Magyarországon ilyenek jelenleg nincsenek.

Nők sérelmére elkövetett erőszakos esetekben teljesen nevetséges és semmiféle visszatartó erővel nem bíró büntetések kiszabása jellemző.

Ha csak belegondolunk mondjuk Orosz Bernadett esetébe, akit háromszor súlyosan bántalmazott az akkori barátja, a harmadiknál majdnem halálra verte őt; erre a férfi kapott egy év négy hónapot, ami nevetségesen kevés.

Ez egyben azt is illusztrálja, hogy minden más ügyben, ahol nem ennyire súlyos bántalmazás történik, jellemzően a bántalmazók nem letöltendő szabadságvesztést kapnak.

Az enyhe szankciók nemhogy nem tartják vissza az elkövetőket, de még lovat is adnak alájuk, hogy bátran folytassák tovább, az áldozatokat pedig elrettentik a jövőbeli segítségkéréstől. ]]>