Belépés a pesti gettó történetébe

Különös cím egy hangsétának.

Egyszerű, mégis provokatív, és talán nem is áll messze az alkotók korábbi munkásságától.

Míg Prokob Boróka korábbi munkáiban az efemer nyomokkal, az elhagyott városi terekkel és az informális emlékezet archiválásával foglalkozott, addig KissPál Szabolcs társadalom- és identitáspolitikai kérdéseket, valamint az emlékezet és a képzelet viszonyát, illetve az ezek közötti feszültséget vizsgálta.

Így nem meglepő, hogy a Tom Lantos Intézet őket kérte fel egy eredetileg az Időutazó címet viselő, hosszú távú pedagógiai projekthez kapcsolódó hangséta megalkotására.

A mű időközben levált a pedagógiai projektről, önálló életre kelt.

A séta során egy fotóriporter alakja rajzolódik ki előttünk, aki később gettórendész lesz, a narrátor őt követve kalauzol végig bennünket a pesti gettó egykori területén, időrendben a német megszállástól a felszabadítása előtti napig.

A sétát bárki meghallgathatja , aki letölti az Echoes alkalmazást, és van kétszer negyvenöt perce.

Ezenkívül már csak egy fülhallgató hiányzik, hogy eljuthassunk térben és időben 1945. január 16-ig, a hangséta utolsó állomásáig.

A műben kettős perspektíva jelenik meg: egy immerzív női hang (Prokob Boróka) instruálja a sétálót a látottakról, míg Erlich Gábor hol drámai, hol objektívebb (ilyenkor dokumentumokból ovas fel a narrátor).

A hangsétához csatlakozik egy térkép, rajta huszonhárom megállóval, a helykoordinátákat is figyelembe vevő audiofile-okkal.

Aki elindítja az alkalmazáson a hanganyagot, csakhamar észreveheti, hogy az audió dacol a jelen zajaival, valamelyest kizárva a belváros és a bulinegyed moraját.

Ahogy azt is, hogy ha egy helyben állunk, nem folytatódik a hangséta, szó szerint lépnünk kell, haladnunk a térben, egyúttal időrendben a gettó utolsó napjai felé.

A női hang orientálja a sétálót, merre mozogjon, hogyan forduljon, mikor álljon meg, időzzön el egy egy ház kapujában vagy kereszteződésnél, a férfihang helyzetbe hozza, a cselekményt ismerteti.

Ketten együtt rajzolják fel a budapesti gettó színterét, ami a sétáló előtt megelevenedik, térképből tájjá válik: előttünk állnak az egykori helyszínek, a gettópékség, az elosztó területek, a halottak gyűjtőpontja.

A narráció a megfigyeltek érzelmi állapotait is leköveti, így a hangvételben a zaklatott, riadt tónus és a nyugodt, tényfeltáró hanghordozás váltakozik.

A zsidóságban a hang és az emlékezet kapcsolatának rétegzettségére utal a hangséta hangforrásaiban is, az alkotópáros a zsidó közösség hangjait is beemeli a sétába, például a Lechá Dodit, amit szombatfogadáskor énekelnek.

A mű ebből a perspektívából megközelítve olyan, mint a múltat a jelennel összekötő Ros Hásáná-i sofárfújás . „ Ő nem azt látja amit te, egy térben vagytok, de más időben” – hangzik el a hangséta elején, majd a végén ugyanez még egyszer, első szám első személyben, a férfi hangján.

A fenti mondat a hangséta legfontosabb állítása, hiszen itt kapcsolja össze a jövő generációi számára azt a sodrodó hasadékot, amelyről a belga tör