Fülöp Mariann becsöngetett a dourgne-i bencés monostor bejárati kapuján.

Egyik markában egy kis kézitáska, a másikban az uzsonnacsomagjából megmaradt narancs.

A csöngetés-kopogás közben a gyümölcs véletlenül kicsúszott a kezéből és egyenesen a hóba pottyant. 1969. január harmadikát írtuk.

Mariann akkor 22 éves volt, és először járt Nyugaton.

A lába elé pillantott.

Milyen abszurd ez, mit keres egy narancs a havon?

Akárcsak én magam.

Vajon én mit keresek itt egyáltalán?

A kérdés jogosnak tűnt.

Mariann, a budapesti ELTE francia-német szakos negyedéves hallgatója nem azért kapott külföldi ösztöndíjat a kommunista magyar államtól, hogy Franciaország egyik isten háta mögötti vidékén toporogjon egy zárda bejáratánál.

De arról sem lehetett fogalma abban a percben, hogy a következő bő fél évszázadot Marie-Anne nővér néven ebben a kolostorban, szerzetesnőként fogja leélni.

Ami már csak azért is különös dolog, mert Mariann egy színtiszta zsidó családban született.

Az a bizonyos világra jövetel 1947-ben történt, de utána még volt legalább három, konkrét dátumhoz köthető újjászületése.

Legalább is ő így tartja számon.

Ezek szerint kapott néhány sanszot a sorstól.

Vagy, ki tudja, kitől és honnan.

És tehetséget is kapott, nem is keveset.

A nyelvek és a zene volt a mindene: kisgyerek korától kezdve zongoraművésznek készült – annak is nevelték.

A szerző felvétele Túlféltős, túlkontrollált, túlóvott gyerekkora volt. „Te nem vagy egyke – mondogatta az anyja – neked van egy kis nővéred, a Juditka , ezt sose felejtsd el.” „Tudom, anya.

Nem felejtem el.” Még a babáját is Juditkának nevezte el.

Megdicsérték érte.

Juditka még az ő születése előtt, az ostrom alatt halt meg, amikor az édesanyjával egy keresztény nagynéni lakásában bujkáltak az üldöztetések elől.

Az apa nem volt velük.

Ő ez alatt éppen Mauthausenben küszködött a majdnem lehetetlennel: a túléléssel.

De sikerült neki, igaz, 38 kilósan tért haza.

Idehaza folytatta a szabó mesterségét, és a család néhány év múlva – már Mariann-nal kibővülve – megbékélt a sorsával.

A szélesebb família legtöbb tagja nem volt ilyen szerencsés.

A deportáltak közül nem tértek haza sem a nagyszülők, sem a testvérek, sem azok gyermekei.

Mariann-nak gyerekként kettő helyett is kellett teljesítenie.

Az egy kicsit nehéz, ha az ember egy árnyékkal megterhelve nő fel.

A vallásról és a zsidóságukról soha nem esett szó a Fülöp családban.

Ők magyarok és kész.

Új világ született, amihez nem volt nehéz alkalmazkodniuk: Mariann apja már a háború előtt szervezett, szocdem érzelmű munkás volt, a Munkásegylet tagja.

Bár kommunista, pláne káder soha nem lett belőle, ő és a családja szinte észrevétlenül csusszant át a háború utáni új rendbe.

A szülők azt remélték, sőt, biztosak voltak benne, hogy a kislányuk majd művészként, esetleg nyelvészként viszi valamire.

A zeneiskolában, a kórusban, meg bárhol, ahol megfordul, rendkívüli tehetségnek tartották.

Dourgne, 2026 júliusa Dourgne, ez a pici francia falu a szélén emelkedő két bencés monostorral – az egyik az apácáké, a másik a férfi szerzeteseké – jó messze van mindentől.

Mi háromórás autózással értünk ide Montpellier-ből – Toulouse-hoz közelebb esik, onnan egy bő óra, az ottani egyházközséghez is tartozik.

Egy sajátos, külön világ.

A szerzetesek életét a hatodik század óta szigorú regulák szabályozzák, amelyek azért mára valamelyest enyhültek, idomultak kicsit a 21. századhoz.

Mindenesetre a bencés karizma, azaz a bencés szellemiség egy élethosszig tartó, stabil közösségi létet kínál, amelyben tökéletes egyensúlyban van az ima, a kétkezi munka, a folyamatos tanulás, a mindenkori vendég végtelen tisztelete és az apátnak való engedelmesség.

Elvileg a szerzetesek csak kivételes és indokolt esetben hagyhatják el a monostor területét.

Saját mobiltelefonja az apáton kívül senkinek sincs.

A televíziót errefelé mintha még nem találták volna fel.

Csupán a nap egyetlen megszabott órájában lehet egymással beszélgetni vagy előre bejelentett látogatót fogadni, tehát az itt lakók a napjaik jelentős részét némaságban élik.

Az étkezések alatt sem kommunikálhatnak egymással, bár ilyenkor a zene vagy a hangos felolvasás megengedett.

Mióta létezik internet, hozzáférhetnek, de csak a kijelölt órában és helyiségben.

A napi hétszeri közös ima viszont kötelező.

A misék és a vecsernyék, a néhány órányi – olvasással, tanulással, kerti sétával vagy magányos meditációval eltöltött – szabadidő, az önellátással kapcsolatos sokrétű kétkezi munka, valamint az étkezések rendje szabdalja fel az időtlen időt.

Ez a csacsogós, anyanyelvét ma is tökéletesen beszélő, élénk, nagyon okos és meghökkentően tájékozott asszony több mint fél évszázada él ilyenformán.

Mariann-nal egy éve, Pesten, egy közös barátunkon keresztül ismerkedtem meg, azon kivételes alkalomkor, amikor – a zárdafőnöknő kíséretében – hazalátogathatott.

Ezzel a jutalomutazással azt kívánták megünnepelni, hogy Mariannt éppen ötven esztendeje avatták a rend tagjává. „Ebbe a némaságba, bezártságba, különösen a te csöppet sem jámbor alkatoddal bele lehet dilizni, nem?” – fordultam hozzá.

Nagyot kacagott a kérdésemen, alig tudta abbahagyni.

Ó, hát nagyot tévedsz.

Egészen másról van szó.

A szerző felvétele The post Mariann nővér megmaradt Zsebibabának, és Magyar Péterért imádkozott a francia monostorban first appeared on 24.hu .