1667. december 19-én, karácsony előtt néhány nappal Jean-Baptiste Denis egy francia nemes, Jean-Habert de Montmor otthonában, kollégái és párizsi előkelőségek szűk körében vérátömlesztést hajtott végre egy középkorú férfin, amihez egy borjú vérét használta.

Nem ez volt az első eset, hogy Denis sikeresen kísérletezett vérátömlesztéssel úgy, hogy eltérő fajok vérét használta, de kétségkívül ez a leghíresebb.

Noha a pácienst még több alkalommal is vérátömlesztésnek vetette alá a következő hetekben, az néhány hónap múlva elhunyt, a francia parlament pedig betiltotta a gyakorlatot.

A történet sokkal több, mint egyszerű orvosi eset: az eseményekben legalább annyi szerepe volt a vallásnak, a filozófiának és a politikának, mint az orvoslás dogmatizmusának és a pajzsként feltartott etikai elvek megsértésének.

Vér, verejték, vehemencia A vérnek mindig is fontos szerepe volt az orvoslásban és általában az emberi testről való gondolkodásban.

Első valódi teoretikus szerepét az ókori Hippokratész által kidolgozott humorálelméletben, azaz testnedvtanban kapta: az elmélet szerint az emberi test négy alapvető nedvből áll, ezek a vér, a nyálka, a fekete és a sárga epe.

Hippokratész szerint ha ezek harmóniában, egyensúlyban vannak, akkor egészségesnek mondható az ember, ám mihelyst felborul az egyensúly, betegségek jelennek meg.

Ennek megfelelően az ókori orvoslás jelentős része preventív gyógyászat volt, ami arról szólt, hogy miképp tartható egyensúlyban az ember testnedveinek rendszere.

Amennyiben a szervezetben túltengett a „rossz vér”, azt érvágással lecsapolták, kiengedték, és így próbálták helyrehozni az egyensúlyt.

Mai szemmel nézve az érvágás brutális és veszélyes eljárás, ám a legtöbb esetben túl lehetett élni, élettani hatásai pedig gyakran pozitívnak bizonyultak, hasonlatosan a gyakori véradáshoz , ami csökkenti a szív- és érrendszeri betegségek kialakulásának esélyét.

Noha a vér központi szerepet játszott a humorálpatológiában, kialakulásáról és az emberi testben betöltött fiziológiai szerepéről különböző elméletek keringtek.

A görög-római Galénosz, a humorálelmélet másik atyja például úgy gondolta, hogy a sötétebb színű vénás vért a táplálékból állítja elő a máj.

A vérkeringés egységes és zárt rendszerét csak jóval később, a 17. század elején fedezte fel az angol William Harvey, aki 1628-ban publikálta De motu cordis (A szív mozgásáról) című meghatározó munkáját.

Harvey elméletét és eredményeit követően a vér ismét az orvosok figyelmének középpontjába került, és számos újszerű kísérletet dolgoztak ki.

Vérátömlesztés állatból állatba Az 1660-as évek közepén Richard Lower angol orvos az állatok intravénás táplálásával próbálkozott; kutyák vénájába vezetett meleg tejet, ám azok egy órán belül elpusztultak.

Miután Lower a boncolás során azt látta, hogy a vér és a tej, hasonlóan a vízhez és olajhoz nem keveredik egymással, feltételezte, hogy nagyobb sikerrel járna, ha a kutyákba hasonló méretű kutyák vérét vezetné.

Noha az 1665-ös londoni pestisjárvány alapvetően leállította az orvosi kísérletek egy részét, 1666-ban Lower újult erővel vetette magát a munkába.

Februárban két kutyát kötözött egy nagyobb asztalhoz, megnyitott az egyik állat nyaki vénáját (vena jugulais), és a vérét egy cső segítéségével a másik kutya nyaki verőerébe (arteria carotis) vezette.

Noha a véradó kutya fájdalmak közt pusztult el az asztalon, a másik kutya, miután Lower összevarrta az erét, felfrissülve, energikusan ugrott le az asztalról, és messzire elfutott az orvostól.

A következő hónapokban Lower több alkalommal is vérátömlesztést végzett különböző fajtájú és méretű kutyák közt az angol tudományos társaságban, a Royal Society-ben.

Állati vér emberbe Az állatból állatba történő vérátömlesztés után a következő logikus orvosi lépés az állatból emberbe történő vérátömlesztés lett volna.

Az angol tudósok óvatosságra és visszafogottságra intették az orvosokat, de miután az első transzfúziós eredmények megjelentek a társaság folyóiratában, a Philosophical Transactionsben, eljutottak Franciaországba is, ahol egy kevésbé ismert orvos, Jean-Baptise Denis meglátta a lehetőséget a felemelkedésre.

Denis a Montpellier-i Egyetemen tanulta az orvoslást; a korabeli intézmények közötti versengésből fakadóan a párizsi orvosok nagyon sarkos véleménnyel rendelkeztek orvoslási téziseiről és módszereiről (ők Galénoszt követték, amiben csak tudták), és nem igazán fogadták be a vidékről érkező, újítani kívánó orvosokkal.

Denis úgy vélte, hogy a sikeres ember-állat transzfúzió a legjobb lehetősége arra, hogy kiemelkedjen az átlagos orvosok közül, és a párizsi elit számára is bizonyítsa rátermettségét. 1667. júniusában Denist egy tizenhat éves fiú családja hívatta magához.

A kamasznak már két hónapja visszatérő és nehezen kontrollálható láza volt, amit egyetlen orvos sem tudott meggyógyítani.

Egyik reggel Denis és segédje, Paul Emmerez sebet ejtett a fiú karján, és kevesebb mint egy deciliter vért vettek tőle, majd csövekkel összekötötték a sebet egy bárány frissen megnyitott nyaki verőerével.

Noha a fiú karját eleinte forróság öntötte el, lassacskán megnyugodott, rövid idővel a kezdetek után pedig Denisék összevarrták mindkettőjük sebét.

Másnap a fiú vidáman, élettel telve ébredt, nyoma sem volt a hónapok óta tartó betegségének.

Denis olyannyira örült a sikerének, hogy rövidesen egy újabb pácienst keresett, most egy középkorú, részeges hentest, akinél szintén sikeres birkavér-transzfúziót hajtottak végre.

Denis tollat ragadott, és világgá kürtölte sikerének történetét, hangsúlyozva, hogy francia orvosként egy olyan tradíció örököse, amely eleve magáénak tudhatja a vérátömlesztés ötletét, elméletét és gyakorlatát.

Amikor az angol orvosok tudomást szereztek Denis kísérleteiről és sarkosan megírt történetéről, haragra gerjedtek.

Szerintük a vérátömlesztés egyenes Harvey elméletének hagyatéka volt, amit az angolok, kiváltképp Lower kezdtek vizsgálni, és maga Denis is pusztán ezeket másolta.

A különbség annyi volt, hogy az angolok nem merészkedtek olyan etikai és vallási szempontból kényes területre, hogy az emberek vérkeringését állati vérrel rontsák meg.

A korszakban sokan a Biblia azon passzusa miatt ódzkodtak a vérátömlesztéstől, amely szerint tilos vért fogyasztani.

Sokan gondolták úgy, hogy ha állati vért vezetnek az emberekbe, megszentségtelenítik Isten tökéletes alkotását, és olyan állat-ember hibridek jöhetnek létre, amelyek szintén nem voltak Isten tervének részei.

A valláson túl azonban létezett egy politikai szál is.

Az 1660-as évek során a világ felfedezése és felosztása újabb szintet lépett: angolok, franciák, hollandok és spanyolok hajói versenyeztek egymással a földrajzi, gazdasági, és kulturális fennhatósáért.

Egy ilyen helyzetben a vérátömlesztés eljárásának elsőbbsége – még ha vallásilag egyébként kétséges volt is – egyfajta tudományos kreditet biztosíthatott volna bármely fél számára.

A feltörekvő Denis számára nem jelentett különösebben gondot, hogy a történeti tényeket saját kénye-kedve szerint hajlítsa, és magát hirdesse ki győztesnek.

Történeti vérátömlesztését még kevesebben vették jó néven, mint orvosi teljesítményét.

Véres karácsony Minden orvosi sikere ellenére Denisnek szüksége volt további bizonyítékokra, illetve egy olyan patrónusra, aki képes biztosítani számára a materiális és kulturális tőkét a párizsi intézmények szövevényes világában.

Jean-Habert de Montmor épp ideálisnak bizonyult erre a célra.

Az 1650-es években a dúsgazdag Montmor privát akadémiát üzemeltetett otthonában, amelynek olyan prominens vendégei voltak, mint René Descartes, Pierre Gassendi vagy épp Christian Huygens.

Montmornak jelentős szerepe volt abban, hogy az 1650-es évek során a francia tudósok kapcsolati hálója megerősödjön, és hogy a francia tudomány újabb magasságokba emelkedjen.

Mindazonáltal Montmor nagyratörő ember volt, aki hivatalossá akarta tenni saját, házi akadémiáját, ám különböző politikai machinációknak köszönhetően XIV.

Lajos, a Napkirály egy másik intézményt hozott létre, a Francia Tudományos Akadémiát, amelynek tagjai jórészt Montmor akadémiájából kerültek ki, ám ahol Montmornak semmilyen szerep nem jutott, ő pedig olyan nagyot bukott a kortársak szemében, mint amilyen gyorsan felemelkedett.

Látva Denis sikereit, Montmor úgy vélte, hogy itt a lehetőség a visszavágásra, és lakását, az akadémia korábbi helyszínét ajánlotta az újabb transzfúziós kísérletek helyszínéül.

Noha Denis feltörekvő , Montmor pedig összességében levitézlett tudós volt, kapóra jöttek egymásnak.

Montmor azt remélte, hogy ha minél többen látják Denis sikereit (ennek Montmor kapcsolatrendszere volt a záloga), és azokat hozzá tudják kötni, ismét lehet esélye tudományos közösségének felvirágoztatására, függetlenül a Tudományos Akadémiától.

Montmor rezidenciáján Denis valami egészen különlegeset akart bemutatni a jelenlévőknek.

Azt feltételezte, hogy ha egy szelíd borjú vérét be tudja bekötni egy mentálisan zavart páciens keringésébe, úgy a zavart elme betegsége is gyógyíthatóvá válhat.

Ehhez ismeretlen, ám feltehetően nem túl etikus és békés módszerekkel Párizs egyik legismertebb figuráját, Antoine Mauroy-t vitették Montmor lakására.

Mauroy, aki korábban nemesek híres szolgálója volt, évekkel korábban súlyos depresszióba esett, agresszívvá vált, és egy kényszerházasságban élte mindennapjait a párizsi utcákon.

Az egyesek szerint magának való bolondot, mások szerint veszélyes őrültet 1667. december 19-én Denis és Emmerez egy székhez kötözte, majd nagyjából három deciliter vért vettek a jobb karjából, és megnyitották a borjú combverőerét.

Ezután Mauroy kezét és a borjú artériáját különféle, erre az alkalomra kialakított csövek segítségével összekötötték, és legalább másfél deciliter borjúvért vezettek át rajtuk.

Mauroy testét pillanatok alatt forróság öntötte el, reszketni kezdett, láza az egekbe szökött, és rosszul lett.

A sebeket gyorsan összevarrták, Mauroy pedig elvitték pihenni, ám másnap reggel, miután felébresztették, Párizs legendás alakja lényegesen jobban érezte magát.

Ennek fényében a kísérletet megismételték, ezúttal a bal karon, ám Mauroy ismét pillanatok alatt rosszul lett.

Másnap, amikor magához tért, Mauroy újfent jobban érezte magát, felesége szerint pedig neurózisa is alábbhagyott.

Denis és Montmor fellélegezhettek, kísérletük sikeresnek bizonyult.

Egy gyilkosság története Párizs intellektuális lázban égett a hírek hallatán; az angolok őrjöngtek, hiszen néhány héttel korábban ők maguk is elvégeztek egy hasonló állat-ember transzfúziót egy londoni neurotikus betegen, ám azt mindenki megvetéssel és elutasítással fogadta.

Ezzel szemben a párizsi közönség elképedt Denis eredményein, és csodájára jártak a sikernek.

Az értelmiség egy részével és a nemesekkel szemben ugyanakkor a párizsi orvosok ragaszkodtak korábbi elképzeléseikhez, Denis tevékenységét eretnekségnek nyilvánították, és kampányba kezdtek a vidéki orvos ellen.

Nem segítette Denis helyzetét, hogy Mauroy állapota romlani kezdett, és ágynak dőlt szegényes otthonában. 1668 februárjában, mire Denis és Emmerez meglátogatták, a remegő és izzadó Mauroyt az ágyhoz kötözve találták.

Az orvosok állapota miatt ódzkodtak attól, hogy transzfúziót hajtsanak végre rajta, ám a feleség kérlelhetetlen fenyegetőzése és könyörgése nyomán először megpróbáltak kiengedni a véréből, hogy hely legyen az újnak, ám Mauroy nem vérzett, csak remegett.

A látottaktól meglepődött Denis és Emmerez inkább összevarrták a sebeket, és otthagyták Mauroyt a kertben várakozó borjúval együtt.

Másnap Mauroy meghalt.

A következő hetekben a hír bejárta Franciaországot és Angliát; Denist gyilkosság vádjával állították bíróság elé, mivel azt gondolták, hogy Mauroy a transzfúzióba halt bele.

Mindazonáltal számos gyanús körülmény felmerült: honnan volt pénze Mauroy feleségének borjúra a transzfúzióhoz?

Miért ragaszkodott ahhoz, hogy a láthatóan beteg, lekötözött férfin végrehajtsák a műveletet?

Mauroy-t halála másnapján gyorsan el is temették egy új koporsóba, hogy ne lehessen boncolást végezni rajta.

De honnan volt a feleségnek pénze a koporsóra?

Holly Tucker, a Blood Work – A Tale Of Medicine And Murder In The Scientific Revolution című, 2012-ben megjelent kötet szerzője mutatott rá, hogy a vizsgálatok anyagok alapján Mauroy-t megmérgezték, a nyomok pedig a transzfúziót ellenző párizsi orvosokhoz vezettek.

Noha 1668 áprilisában Denist felmentették a gyilkosság vádja alól, a transzfúziót a francia parlament 1669 decemberében, két évvel Mauroy esete után hivatalosan betiltotta.

Noha Angliában a vérátömlesztés nem került tiltólistára, a francia példából okulva az eleve jóval visszafogottabb angol orvosok maguktól is tartózkodtak a beavatkozástól.

A regulázatlan személyes ambíciók és félelmek, az intézmény- és tudománypolitika, a vallási, filozófiai és etikai megfontolások együttesen százötven évre pihenőpályára helyezték a vérátömlesztés gyakorlatát.

Az 1820-as évekig kellett várni, míg egy angol orvos, James Blundell egy melankóliában szenvedő női páciens és férje között végzett sikeres transzfúziót.

Néhány évtizeden belül felfedezték a vércsoportokat, és ezzel alapvetően biztonságossá vált a viktoriánus korban veszélyesnek minősülő folyamat.

A spanyol polgárháború idejére már a levett vér tárolását, az alvadás problémáját is sikeresen kezelni tudták az orvosok.

Rögös útja végén a 20. század második felére a vérátömlesztés rutinbeavatkozássá vált, de még ma is számos kérdést felvet arról, hogy vallási, etikai és filozófiai meggyőződéseink milyen formában, mélységben és következményekkel befolyásolhatják orvosi kutatásainkat.

A szerző a Pécsi Tudományegyetem, Általános Orvostudományi Kar Magatartástudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.

További cikkei itt olvashatók . ]]>