A 2026 szeptemberében kirobbant franciaországi diáktüntetéseket mindenekelőtt a súlyos tanárhiány, a romló oktatási feltételek és az egyetemi továbbtanulást megnehezítő online platform váltották ki – mondja Erőss Gábor szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa, aki 36 éve jár francia diáktüntetésekre.

Az oktatáskutató 1990-ben még gimnazistaként vett részt az első tüntetésen, egyetemistaként és társadalomkutatóként azóta is rendszeresen jelen van a tiltakozásokon.

A francia oktatási rendszert belülről is ismeri, gimnazistaként bevándorló gyerekekkel közösen tanult egy Párizs környéki gimnáziumban, 2020-ban pedig vendégoktatóként dolgozott egy Párizs melletti állami egyetemen, ahol elmondása szerint az egész tanszéken egyetlen projektor állt rendelkezésre.

Erősst, aki egy hete is kint volt a párizsi tüntetéseken, a mostani diáktiltakozások hátteréről, az oktatási rendszer egyenlőtlenségeiről, a bevándorló hátterű fiatalok helyzetéről, a tiltakozások politikai vetületeiről és a média szerepéről kérdeztük.

Mit kell tudnunk a francia oktatási rendszerről ahhoz, hogy érteni lehessen, miért tüntetnek szeptember közepe óta a diákok?

Egyrészt az elmúlt évtizedekben történt egy demokratizálódás, gyakorlatilag egy érettségivel simán be lehet jutni bármelyik egyetemre, miközben az elit újratermelését a grande école-ok végzik (annak idején Pierre Bourdieu francia szociológus is írt arról Az állami nemesség című könyvében, hogy az elitképzés nem az egyetemeken, hanem a grande école-okban zajlik.) Viszont az utóbbi időkben az állam a sima egyetemekre való bejutást is megnehezítette.

Az, aki egyetemre akar menni, a Parcoursup nevű informatikai felvételi platformon tud jelentkezni, és bár korábban mindenki oda járhatott, ahová jelentkezett, most valami átláthatatlan algoritmus alapján, nem feltétlenül oda kerülnek be a diákok, ahová szeretnének.

Egy vidéki középiskolából, ha valaki a fővárosba akart menni, korábban megtehette, azonban ez az új platform egyfajta röghöz kötést alkalmaz: a saját vidéki régiójában tartja őt, ráadásul az alacsonyabb presztízsű vidéki középiskolák diákjait még diszkriminálja is.

A Parcoursup algoritmusa a privilegizáltakat privilegizálja, a hátrányos helyzetűeket meg hátra sorolja, és így az érettségi előtt álló fiataloknak van egy olyan érzésük, hogy az elmúlt évtizedekben minden egyenlőtlenség ellenére fennmaradt kollektív és strukturális társadalmi mobilitási lehetőségüktől, az önrendelkezésüktől, a társadalmi felemelkedés esélyétől is megfosztja őket az algoritmus és a francia állam.

Ez az egész ugyanazért fordulhatott elő, amit az Orbán-rendszer is sulykolt, hogy minek ennyi fölösleges diplomást képezni, amikor ilyen sokba kerül.

Franciaországban a felvételihez nem kötött alapkézésen, ami a legfontosabb mobilitási csatorna, kifejezetten csökkentették a férőhelyeket, de a mesterszakra is nehezebb bejutni, ott pedig a jelentkezők számához képest csökkent a férőhelyszám.

Ezzel párhuzamosan egyébként is zajlik a közszolgáltatások és a jóléti állam intézményeinek leépítése és visszaszorítása, a forráskivonás, és ebbe a folyamatba illeszkedik az egyetemek támogatásának és a felsőoktatási keretszámoknak a csökkentése is.

Összességében az oktatási közkiadások az OECD adatai szerint 2015 és 2023 között a GDP 4,8-ról 4,6 százalékra csökkentek.

Személyes tapasztalatból is tudom, hogy mennyire alulfinanszírozottak az önkormányzati, végső soron tehát az állami finaszírozású óvodák is.

Míg Magyarországon két óvónő foglalkozik egy csoporttal, Franciaországban általános gyakorlat, és még egy párizsi óvodában is előfordul, hogy ebédidőben, délutáni alváskor vagy ügyeletben, képzettség nélküli, szerződéses gyerekfelügyelőkre bízzák a gyerekeket, gyakorlatilag random arcokra, akiket úgy vesznek fel, mint valakit a McDonald’s-ba éttermi munkatársnak.

Egyszerűen csak azért, mert a pedagógusok, bár nincsenek jól megfizetve, de még így is „sokba kerülnek”.

Ettől nem független a Franciaországot is megrengető nagy gyermekvédelmi botrány , amiben kiderült, hogy több száz óvodában és elemi iskolában történtek gyerekbántalmazási, és azon belül is szexuális bántalmazási ügyek.

Mikor változott meg ennyire a francia jóléti állam?

Évtizedek óta zajlik, de ez a folyamat először Nicolas Sarkozy (2007–2012, jobboldali, konzervatív, UMP) elnöksége alatt gyorsult fel, majd François Hollande (2012–2017, baloldali, szocialista, PS) idején sem fordult vissza, bár ő azért nem volt annyira durva , majd Emmanuel Macron (2017 óta, centrista, liberális) alatt pedig tovább gyorsult a leépítés.

A francia statisztikai hivatal (INSEE) adatai szerint a 2014 és 2024 között eltelt 10 évben a szociális kiadásokat GDP-arányosan 0,4 százalékkal vágták meg, de a kulturális közkiadások is csökkentek.

Mindeközben úgy tudom, hogy Macron a covidjárvány alatt komoly összegeket fordított támogatásokra, ami az államháztartási hiányt is jelentősen növelte.

Ez teljesen igaz.

A covid idején Macron egész nagyvonalú volt, a munkahelymegőrző és bérpótló juttatásokkal tényleg eléggé elengedték a gyeplőt.

De nem csak emiatt ilyen nagy a költségvetési hiány, hanem azért is, mert rengeteg adó- és járulékkedvezménnyel és támogatással segítik a tőkéseket, így a tőkejövedelmek és a munkavállalói bérek aránya is eltolódott a tőke javára. 2017 óta kifejezetten a tőkét részesítették előnyben a Macron-kormányok, meg is ugrottak az osztalékjövedelmek.

Ez össznyugati tendencia, amibe Franciaország is belesimul, de Macron neoliberális politikája és az eladósodottság miatti megszorítások tovább súlyosbították a helyzetet.

A franciák pedig különösen érzékenyek erre, hiszen Rousseau óta kötődnek a Társadalmi szerződés szelleméhez.

Az erős, gondoskodó államba vetett bizalom identitásuk része, és büszkék a jóléti állam második világháború utáni évtizedekben megerősödött vagy kiépült intézményeire.

Mi a helyzet a mostani tüntetéseket kirobbantó középiskolákkal?

Az egész leginkább azzal indult, hogy TikTok-videók kezdtek terjedni az iskolák lerobbant állapotáról − csöpögő mennyezet, beázott épületek, törött vécék, amit még a klímaválság is tetézett.

Már május végén, aztán júniusban, amikor beütött az első két hőhullám, jöttek a hírek, hogy a gyerekek megsülnek az iskolákban. 2026. június 24-én például 1352 iskolát kellett a kánikula miatt bezárni, miközben a Macron-kormányok a klímaadaptációs beruházási alapot durván megvágták.

Se légkondi, se árnyékolás, se zöldítés, az iskolákban tehát a klímaadaptáció és általában a felújítás is elmaradt.

Ráadásul tanárhiány van, és a francia állami pedagógusirányítási rendszer sajátosságai miatt pont a pályakezdőket dobják be a mélyvízbe – ők kerülnek a legnehezebb külvárosi iskolákba, sőt a rendszer olyan, hogy akár 800 kilométerre is elküldhetik őket a lakóhelyüktől, ha ott hiányzik egy tanár, és nekik még nincs elég pontjuk.

Ezek az elégedetlenségek adódtak össze szeptemberre.

Mostanra lángokban áll Franciaország.

Miért tűnnek a francia tüntetések innen annyira keménynek?

Ahogy korábban is említettem már, van egy valódi elégedetlenség a diákok körében.

A középiskolások kezdték a tiltakozásokat, és gyorsan csatlakoztak hozzájuk az egyetemisták is.

Ez az elégedetlenség egyrészt az oktatási forráskivonásokból, másrészt, ahogy korábban is említettem, a továbbtanulási esélyeiket rontó Parcoursup platform működéséből fakad.

Már csak ezért is hibásak azok a magyarázatok, amelyek a bevándorlással hozzák összefüggésbe a zavargásokat, mert bevándorlók más európai országokban is nagy számban élnek, Berlinben, Rómában vagy Amszterdamban, mégsem történik ugyanez.

Létezik egy sajátos francia tiltakozási hagyomány.

A tüntetés, amin 2026. október 8-án részt vettem, a Bastille téren volt, pontosan ott, ahonnan a nagy francia forradalom indult.

És ‘68-ban is felszedték a macskaköveket az egyetemisták, hogy barikádokat építsenek, és összecsapjanak a rendőrökkel.

A lángoló Limoges-i városháza képei most bejárták a világsajtót és a világhálót, de a 2023-as zavargások idején 2058 épületet rongáltak meg vagy gyújtottak fel, köztük 273 rendőrkapitányságot, 105 városházát és 243 iskolát.

De az érem másik oldala is fontos: a rendőri túlkapások és erőszak is komoly múltra tekinthet vissza. 1961-ben, az algériai háború ellen békésen tüntetők közül mintegy 200 embert öltek meg a egykori nácikollaboráns, Maurice Papon párizsi rendőrfőkapitány által irányított rendfenntartók; sokukat egyszerűen a Szajnába dobták, másokat halálra gumibotoztak.

Tehát a rendőri erőszaknak, amivel a mai tüntetők is szembesülnek, komoly történelmi hagyománya van.

Csak 2024-ben, amikor pedig nem is voltak durvább zavargások, a rendőrség saját éves jelentése szerint is 47 halálesetet regisztráltak rendőri intézkedés közben.

A 2023-as zavargások is így kezdődtek: egy rendőr egyszerűen lelőtte Nahel Merzoukot, az incidensről készült videófelvétel alapján minden ok nélkül.

Most is történtek durva rendőri túlkapások, amik hozzájárultak a helyzet eszkalálódásához.

Tehát mind az erőszakos városi lázadásoknak, mind a rendőri erőszaknak van egy sajátos francia hagyománya, aminek nincs köze a bevándorláshoz.

A mostani tüntetések során is durva volt a rendőri erőszak, ami tovább fokozta a tüntető diákok frusztrációját.

Vlt olyan diák, több is, akinek kilőtték a szemét, másnak az egész állkapcsát roncsolták össze, megint másnak a kezét lőtték szét.

És egyébként is, sok ezer békésen tüntető diákot, az előre bejelentett és engedélyezett felvonuláson részt vevő tiltakozót is előállítottak a rendőrök, miközben képtelenek voltak megvédeni a középületeket, megakadályozni a rongálást és a gyújtogatást.

Az október 17-i vandalizmus, fosztogatások és gyújtogatások ellen szinte semmit nem tett a rendőrség: hat órán keresztül fosztogathatták szabadon az üzleteket a Párizs belvárosában portyázó bandák, miközben a pár utcával odébb gyülekező békés tömeget könnygázzal oszlatták a rohamrendőrök.

A belügyminiszter felajánlotta ugyan a lemondását, de Macron elnök nem fogadta el.

Milyen csoportokból kerülnek ki az erőszakos tüntetők?

Sokszor emlegetik a black bloc csoportokat.

A black bloc (feketébe öltözött) csoportosulásba elvileg anarchisták tartoznak, és ennek is van egy hagyománya, ahogy a tüntetésekre rácsatlakoznak.

Törni-zúzni akarnak, és a rendőrökre is rátámadnak, így sokan közülük is megsérültek.

De nem ők a tüntetők.

Ők csak kihasználják a tüntetés adta lehetőséget.

Annyit lehet tudni róluk, hogy szinte kizárólag 26 év alatti férfiak, méghozzá jellemzően középosztálybeli, fehér fiatalemberek.

Vannak egyébként arról is kutatások, hogy milyen attitűd-csoportokba sorolhatók az erőszakossá váló tüntetők: vannak, akik tudatosan azért mennek oda, hogy romboljanak és konfrontálódjanak a rendőrséggel (ez a black bloc, a jó házból való úrifiúk), ők biztosítják a látványos képeket; aztán vannak olyanok, akik kvázi játékból macska-egér harcot űznek a rendőrökkel.

Vannak a jogosan tüntetők között olyanok is, akik az események sodrában, a tömeghatás miatt radikalizálódnak, de ők is egy törpe kisebbség a békésen tüntető tömegekhez és a vidéken több száz középiskolát blokád alá vonó, szintén békésen tiltakozó középiskolásokhoz képest.

A tüntetésekbe nemcsak a hátrányos helyzetű iskolák diákjai, de a belvárosi menő gimnáziumok tanulói és a magasabb presztízsű egyetemek diákjai is bekapcsolódtak.

Nekik mi bajuk a rendszerrel?

Most már konkrétan az orvostanhallgatók is a megszorítások áldozatainak érzik magukat.

Olyan molinófeliratokat láttam, hogy „Túléltük a biokémia szigorlatot, de a kvótákat nem éljük túl”.

Eddig is nehéz volt, eddig is sokat kellett tanulni, de most még kevesebb hallgatót engednek tovább, és még jobban szűkítették a keretszámokat.

Tehát a nagyon fehér, nagyon keresztény, nagyon középosztálybeli hallgatóknak is tele van a hócipőjük.

És akkor ugye ott voltak azok a középkorászok, akik latin nyelvű molinókkal tüntettek.

Ők aztán tényleg a kulturális elithez tartoznak, de ők is egzisztenciális szorongásban élnek: beférnek-e mesterképzés szűkre szabott kereszámába, aztán lesz-e állásuk, stb.

Ezen felül, vagy mindezek mögött ott van egy általános, a nyugati világot érintő válság, a kapitalizmus válsága, a horribilis vagyoni egyenlőtlenségek, a klímaszorongás, az AI-szorongás, az aggodalom, hogy nem lesz munkájuk.

A nyelvszakosoknál is sok ilyen molinót láttam – ott még jobban szűkítették a keretszámokat, és náluk még inkább felmerül, hogy hovatovább már tolmácsra és fordítóra sem lesz szükség.

Létezik az a narratíva is, ami a mostani tüntetések mögött a radikális baloldali politikust, Jean-Luc Mélenchont, és pártját az LFI-t látja, illetve palesztinpárti megmozdulásokként értelmezi az eseményeket.

Valóban elhangzik a vád, hogy palesztin- és Mélenchon-pártiak a tüntetők, sőt Mélenchonék és az LFI által felbujtott fiatalok tüntetnek.

De egészen biztosan tudom mondani a saját tapasztalataim, illetve a médiatudósítások alapján is, hogy ez nem igaz.

Annál sokkal nagyobb tömegek mozdultak meg, annál sokkal decentralizáltabb a mozgalom, mint amennyi aktivistájuk és helyi szervezetük van Mélenchonéknak, ráadásul azok a középiskolások és egyetemisták, akik kimentek, tényleg a saját nehéz és prekárius helyzetük miatt tüntetnek.

A palesztin zászlók előtérbe tolása a Vincent Bolloré szélsőjobboldali médiamogul ezernyi csatornáján terjesztett közvélemény-manipuláció, de a mi Facebook-nyilvánosságunk egyik szegletében is népszerű tévhit.

Viszont valóban baloldali ez a tömeg, de nem azért, mert Mélenchon bujtotta fel őket, hanem mert a mostanra egyértelműen jobbra tolódott, tehát a jobboldali liberális Macronnal és a szélsőjobbal szemben határozzák meg saját pozíciójukat.

Amiket ott skandáltak, azok vagy Macron, vagy Le Pen ellen szóló rigmusok voltak.

Meg a rendőrök ellen, akik brutális erőszakkal akadályozták meg az engedélyezett tüntetésen való részvételt, vagy verték szét - szó szerint - a tüntetőket, miközben egyébként nem védték meg a közvagyont, és nem akadályozták meg a gyújtogatásokat.

Ilyen értelemben ez egy antifasiszta tüntető tömeg: a résztvevőknek elegük van abból, hogy nem jut pénz az iskolákra és az egyetemekre, és nem akarják, hogy a fasiszták – akiket ők neveznek fasisztáknak –, tehát a szélsőjobbos Le Penék átvegyék a hatalmat.

A tüntetésről szóló összes tudósításban ott van a levegőben az etnikai feszültség, a bevándorlók kérdése.

Még Magyar Péter is arról posztolt, hogy a tüntetéseknek közük van az illegális migrációhoz, miközben Franciaországban még beszélni is nehéz róla.

A kötelező színvak megközelítés miatt az osztályalapú egyenlőtlenségekről lehet beszélni, de az etnikai egyenlőtlenségekről szóló diskurzus alig jelenik meg a francia narratívában.

Ehhez hadd idézzem előszőr Georges Felouzis francia oktatásszociológust, aki a 2000-es évek elején a francia iskolai etnikai szegregációt kutatta .

A francia rendszer hagyományosan teljesen colour blind, vagyis színvak volt.

Felouzisék gyakorlatilag az első olyan szociológiai vizsgálatot végezték, ami szakított azzal a hivatalos doktrínával, hogy a származás és az etnicitás nem létezik, csak az számít, hogy valaki francia állampolgár-e vagy sem.

Az állam nézőpontjából a másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók ugyanolyan franciák, mint bárki más.

Csakhogy a hétköznapi tapasztalat azt mutatta, hogy a francia oktatási rendszer nemcsak társadalmi, hanem etnikai és származási alapon is szegregál, és újratermeli az egyenlőtlenségeket.

A színes bőrű franciák jelenléte Franciaország gyarmati múltjából is fakad.

Ezeknek a „bevándorló hátterű” fiataloknak a nagyszülei sok esetben az egykori gyarmatokról érkeztek munkavállalóként, például az 1950-es 1960-as évek elején Algériából, miközben a francia fiatalok meg ott háborúztak az ő szülőföldjükön − épp emiatt is alakult ki munkaerőhiány, ami miatt vendégmunkásokra volt szükség, amikor Franciaország még háborúban állt velük.

Most az ő unokáik élnek azokban a külvárosi lakótelepeken, gettókban (banlieue), ahonnan a francia iskolarendszer nem engedi kitörni őket.

De ebből még mindig nem következik, hogy ők volnának az erőszakosak.

A már idézett 2023-as szenátusi jelentés az akkori „lázadás” során azt mutatta ki, hogy a különböző francia településeken a bevándorlók arányával nem korrelált a zavargások gyakorisága.

Etnikai alapú statisztikák híján csak annyit tudunk, ha a 2023-as zavargásokról készült szenátusi jelentés adataiból indulunk ki, hogy az akkor őrizetbe vettek 75 százaléka francia állampolgár volt.

Se nem illegális, se nem legális migráns, hanem francia.

Lehetett és lehet persze köztük számos színes bőrű is, de ebből mi következne?

Az, hogy az állam nem végzi jól a dolgát, és tűri a lakóhelyi és oktatási szegregációt, ami óhatatlanul a társadalom polarizálódásához és a társadalmi feszültségek növekedéséhez vezet.

Szociológiai tény, hogy minél kisebbek egy társadalomban az egyenlőtlenségek, annál békésebbek a társadalmi viszonyok.

És akkor gyorsan eloszlatnék még egy tévhitet: a „színes bőrűek” többsége nem muszlim vallású, és egyébként is elég heterogén csoportról beszélünk.

A feketék jelentős része a jelenleg is a Franciaország integráns részét képező karibi szigetekről származik, és keresztény; az észak-afrikaiak, köztük az algériaiak jó része pedig nem arab, hanem berber/kabil, akiknek többsége szekuláris beállítottságú, és szülőföldjükön fegyverrel is harcoltak az iszlamisták ellen.

Visszatérve még az állam színvak voltára, ami, ha jól értem, egyenlőséget ígér, de elfedi az egyenlőtlenségeket, ez honnan ered?

Bár Magyarországon is tiltott az etnikai adatgyűjtés az iskolákban, azért lehet beszélni a roma gyerekek oktatási szegregációjáról.

Ez az állampolgári nemzetfelfogásból ered.

Hagyományosan kétféle koncepciót állítottak szembe: a német vérségi alapú nemzetfelfogást és a francia politikai nemzetfelfogást, amely szerint a nemzet az állampolgárok közössége, függetlenül az etnikai származástól.

Ebből következik az etnikai adatgyűjtés erős korlátozása is.

Csakhogy közben mindenki érezte, hogy vannak etnikai egyenlőtlenségek.

Felouzisék kutatása ezért késett legalább harminc évet más országokhoz képest.

Mivel nem voltak etnikai adatok, az utónevekből következtettek a gyerekek származására.

Ez persze alulmérte például az afrikai származásúakat, hiszen a keresztény afrikaiak keresztény utóneveket adnak a gyerekeiknek.

De még így is kijött, hogy az osztályalapú egyenlőtlenségeken túl etnikai szegregáció is van az iskolákban. amiben különösen az arab és fekete bevándorlók gyerekei érintettek, akik egyébként már generációk óta francia állampolgárok voltak.

Vagyis vannak etnikailag szegregált és gettó iskolák.

A gettóiskolák léte viszont szorosan összefügg a területi egyenlőtlenségekkel, és ez részben meg is magyarázza, hogy miért erőszakosabbak a francia tiltakozások, mint például a németországiak.

Franciaországban viszont egész városrészek, ezek a bizonyos banlieue-k olyan súlyos és összetett marginalizálódási folyamatokon mentek keresztül, aminek következtében gyakorlatilag kizáródtak a társadalomból, és ebben az iskolai szegregációnak is szerepe van.

A kör itt bezárul, visszaérkeztünk a tüntetések tárgyához: az iskolarendszerhez.

És bár évtizedek óta próbálják segíteni ezeket az iskolákat, nem etnikai, hanem területi alapon, ez a támogatás nem elegendő.

Ilyenek voltak a ZEP-programok [zones d’éducation prioritaire − 1981-ben bevezetett francia oktatási program, ami többletforrásokkal és pedagógiai támogatással igyekezett csökkenteni a hátrányos helyzetű térségek iskoláinak lemaradását; mai utódai a REP és REP+ hálózatok].

De ha jól értem, ezzel nem az integrációt próbálják elősegíteni, vagyis nem keverik össze a különböző társadalmi hátterű gyerekeket, hanem egyszerűen több pénzt adnak a szegregált iskoláknak.

Ezt itthon úgy mondanánk, hogy nem integrációs, hanem felzárkóztatási normatívát adnak, és bármilyen durva és hihetetlen, Franciaországban gyakorlatilag nincs is deszegregációs, integrációs politika.

Ezt még a Francia Állami Számvevőszék 2025-ös jelentése is keménye