Az amerikai-orosz dízelmegállapodás óta Trump valósággal elszabadult.

Az amerikai elnök szinte naponta adja egyértelmű jelét annak, hogy Oroszország érdekeinek megfelelően cselekszik.

Washington szövetségesei mégis nyugodtabbnak tűnnek, mint korábban, a félidős választások és az amerikai közvélemény pedig politikai árat szabhatnak a Kreml felé tolódásnak.

Alig több, mint másfél éve történt, hogy a frissen beiktatott amerikai elnök, Donald Trump és alelnöke, JD Vance a kamerák nyilvánossága előtt nekiment Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek, és gyakorlatilag őt tették felelőssé, amiért még mindig zajlik a három évvel azelőtt kirobbant háború.

Ez, kiegészülve Vance pár héttel korábbi müncheni beszédével, melyben félreérthetetlenül jelezte, hogy semmire nem tartja az USA európai szövetségeseit, hatalmas pánikot indukált az európai fővárosokban.

Számos szakértő konkrétan attól tartott, hogy Trump nyíltan Putyin mellé áll, és vállalhatatlan, vereséggel felérő kompromisszumokra kényszeríti Ukrajnát.

Emmanuel Macron, Keir Starmer és a többi vezető ugyan ráébredt, hogy az addiginál többet kell tenniük Ukrajna talpon maradásáért, de közben azért is mindent megtettek, hogy összebékítsék Zelenszkijt Trumppal.

Megjelentek a Trump-suttogók, az élükön Alexander Stubb finn elnökkel, és óriási energiákat mozgósítottak azért, hogy az amerikai elnök az ő oldalukon maradjon.

Ez a kísérlet egészen az alaszkai Trump-Putyin csúcstalálkozóig sikeresnek is tűnt: ekkor azonban újra nyugtalanság öntötte el a nyugati világot, majd Zelenszkij és több európai vezető azonnal Washingtonba sietett, és a Fehér Házban tartott találkozó végül enyhítette a feszültséget.

Ez addig tartott, amíg novemberben ki nem szivárgott Trump „béketerve”, amely inkább tűnt orosz kívánságlistának, és akkor újra kapkodás kezdődött az európai fővárosokban, de pánikról már egyre kevésbé lehetett beszélni.

Európa ha nem is könnyen, de hozzászokott ahhoz, hogy Trump időnként előáll valami hajmeresztő ötlettel vagy lépéssel, ami nyíltan Putyin érdekeit szolgálja.

A vártnál simábban sikerült teljes egészében átvenni Ukrajna támogatását Amerikától, ami azt is jelenti, hogy Trumpnak egyre kisebb mozgástere maradt nyomást gyakorolni Zelenszkijre, míg az ukrán drónhadviselés páratlan eredményessége rácáfolt Trump sokat idézett mondatára, miszerint Ukrajnának nincsenek ütőkártyái.

Így történhetett, hogy Trump legfrissebb ámokfutását már kis túlzással vállvonogatással fogadták az úgynevezett szövetségesei. „Az elsődleges válasz az, hogy már megszokták őt.

Mindannyian be lettek már oltva Trumppal szemben, és már nem annyira félnek, mint tavaly” – mondta például a volt ukrán külügyminiszter, Dmitro Kuleba a Politicónak , de mások is ezzel indokolták leginkább a szenvtelenséget, amivel Londonban, Párizsban vagy Brüsszelben vették tudomásul Trump és Putyin dízelmegállapodását.

Ezúttal azonban az amerikai elnök nem állt meg itt: felfüggesztette a Graham-Blumenthal-törvény néven ismert, kétpárti, szigorú szankciós csomagot; nyíltan Zelenszkij távozását követelte, amiért szerinte csak ő a béke akadálya; kijelentette, hogy Oroszország teljesen normálisan viselkedik Ukrajnával szemben; követelte, hogy Ukrajna állítsa le az orosz olajfinomítók elleni csapásait, ennek érdekében korlátozták az ukrán hadsereg hozzáférését az amerikai hírszerzési információkhoz, napokon át nem kaptak előzetes figyelmeztetést orosz ballisztikus rakétatámadásokról; belengette, hogy részt venne egy hármas orosz-kínai-amerikai csúcson, ahol Ukrajna távollétében „döntenének” a sorsáról.

Ez mind az elmúlt pár napban történt.

Mintha Trump, aki a második ciklusában pávatáncot lejtve mindig egyet lépett Putyin felé, majd rendszerint visszakozott utána, most már a következményekkel nem törődve nyíltan kiterítené a lapjait.

Ez több kérdést is felvet – elsőként essünk túl azon, amire senki sem tudja választ: miért csinálja ezt Trump?

A lényeg, hogy Trump jól járjon ]]>