A választási rendszer az elmúlt 16 évben kiépült politikai rendszer sarokköve volt.

A kétharmados többség révén olyan hatalomkoncentrációt tett lehetővé, amely végül bedarált minden alkotmányos ellensúlyt.

Mégis, már az áprilisi választások előtt felmerült, hogy a választási rendszer kérdése benne sincs az ötven legfontosabb problémában , és a választások óta is csak óvatos ígéreteket hallhattunk ezzel kapcsolatban.

Pedig a választási rendszer rendbetétele nélkül nem képzelhető el az épülő demokráciánk konszolidálódása.

A választásokkal foglalkozó szakértők az elmúlt időszakban is többször megnyilvánultak, érdemi párbeszéd indult el a kérdésben.

A megszólalók azonban jellemzően választáspolitológiai, demokráciaelméleti szempontból elemzik a témát.

Jellemzően arra fókuszálnak, hogy a rengeteg opció közül (listák vagy egyéni kerületek?; nyílt lista vagy zárt lista?; preferenciális szavazás?) melyiket tartják optimálisnak.

A választási rendszer azonban egy tágabb alkotmányos ökoszisztémába ágyazódik, nem vizsgálható attól függetlenül.

Máshogy megfogalmazva: a választási rendszer nemcsak arra hat ki, hogy milyen minőségű demokratikus versengés alakul ki, hanem egész alkotmányos rendszerünkre befolyással van.

Az 1989-90 óta eltelt időszak tanulsága, hogy egy rossz megoldás az egész alkotmányos rendszert alááshatja.

De miben más az, ha egy alkotmányjogász vagy egy választási szakértő nyilvánít véleményt a kérdésben?

Hogyan viszonyul egymáshoz az arányosítás és a kétkamara?

Miért baj az, ha álmegoldásokkal próbálunk küzdeni a hatalomkoncentráció ellen?

A alapvető alkotmányossági elvárás, hogy a hatalomkoncentrációt meg kell előzni Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy milyen választási rendszert szeretnénk, érdemes azt elemezni, hogy miért siklott félre az elmúlt 16 évben az 1989-90-ben indult demokratizálódási kísérlet, vagyis melyek azok a hibák, amelyeket ki akarunk javítani. ]]>