Még le sem ültünk az asztalhoz, de már érzékletesen elmagyarázta az imént, hogy a bolygónkat a végletekig kizsigereltük.

Nem sejtettem, hogy klímaszorongással indítjuk az interjút.

Megvan az a rossz tulajdonságom, hogy gondolkodom.

Emellett néhányszor azért átmegyek a fővárosi hidakon, és félve pillantok jobbra vagy balra a Dunára.

Hallgatom a szakfórumokat arról, hogy hét balatonnyi víz hiányzik a talajból.

Rengeteg kérdőjel ugrál a lelki szemeim előtt, próbálom összerakni a sanyarú információkat – és néha kicsapódik ez a nagy aggodalom rajtam.

Kiért aggódik elsősorban?

A következő nemzedékekért.

Az emberi kapzsiság felzabálta a bioszférát.

A felelőtlenség, az átgondolatlanság.

Az indiánok már nagyon-nagyon régen megmondták, hogy amikor kivágtad az utolsó fát, és megmérgezted az utolsó folyót, rájössz, hogy a pénzt nem lehet megenni.

Szerintem valahol itt tartunk jelenleg.

Beszélhetünk még erről, de a globális katasztrófa helyett előbb egyetlen ember kálváriájáról kérdezném.

A minap néztem meg új filmjét, a Mommy Blue -t , melyben egy művészettörténész-tanárt alakít, aki elveszti a látását, és egyre nagyobb szüksége lesz a fiára, akinek épp beindul az élete, kezdve a gyerekszületéstől a felesége külföldi karrierjéig.

Sok nagy ívű alakítást ismerünk, mikor egy színész vak embert játszott, elég Al Pacinóra vagy Audrey Hepburnre gondolni.

Ön merített ezekből a felkészülés során, vagy éppen tudatosan kerülte azokat, nehogy akaratlanul is átvegyen bizonyos gesztusokat?

Tudatosan kerültem.

Nem azért, mert magasan hordom az orrom, hanem a szerep összerakásának, az alkotási folyamatnak pont a lényege veszne el, ha más játékából inspirálódnék.

Az ebben a lényeg, hogy én mit tudok kezdeni a feladattal.

Kárász Karolina / Intercom Für Anikó a Mommy Blue (2026) című film egyik jelenetében, Olvastam, hogy egy közeli barátja is elvesztette a látását, akárcsak az ön által alakított Krisztina.

Méghozzá téves diagnózis következtében.

Egy nagyvállalat vezetőjeként élte át ezt a tragédiát.

De talpra állt, és amilyen lelki, fizikai, szellemi erővel teljesedett ki az élete, az döbbenetesen nagyszerű és igaz történet.

Ő volt a forrásom.

Miközben a Mommy Blue Mayer Bernadette rendező személyes élményeiből is született, neki az édesanyja veszítette el a látását, mikor Bernadette tinédzser volt.

Mennyiben más a közös munka, amikor a rendező bizonyos értelemben a saját életét bízza a színészeire?

Csodálatos, hogy Betty ezt ránk bízta.

Lányom helyett lányom lett.

Ez egy külön ajándéka ennek a munkának.

De nekem az a feladatom, hogy fejben összerakjam, hogy az adott forgatási napon hol tart a karakterem.

Ezt kell megmutatnom színészileg.

Hogy ismerem Bettyék történetét, az emberileg jelent plusz infót.

Ha úgy tetszik, szívfacsaró jelentéssel bír számomra, ami miatt még jobban meg akarom őt ölelgetni.

A filmben lényegében megfordulnak a családi szerepek, és az anya kerül egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe, miközben a fia éppen saját családot alapítana.

A Mommy Blue ilyen értelemben fordított felnövéstörténet is?

Kinek kell valójában felnőnie a film végére?

Minden szereplőnek – az anyának, a fiúnak, a menynek – egyfajta felelősségvállalásról szóló kaland a film.

Hangsúlyos a menyemet játszó Waskovics Andi szerepe, aki egyetlen jó döntésével mindenkit helyrebillent.

Helyére rántja a fiút, aki hezitál, hogy az anyját gondozza, vagy a családja mellett legyen.

Visszahozza ezzel az életbe Krisztinát a lenni vagy nem lenni állapotból.

Mert akárhogy nézem – és ne vegye bűnömül senki, aki látásában sérült –, ez egy kis halál.

A világot elsősorban vizuálisan fogadjuk be.

Horváth Júlia / 24.hu Soha nem leszel már az, aki voltál, és tényleg belekerül az ember egy hamleti helyzetbe.

Ezért kell találnia valamit, amiért érdemes tovább élnie.

Miközben van a filmnek egy különösen beszédes motívuma: Krisztinának rögeszméjévé válik egy festmény, amelynek minden részletét ismeri, mégis újra és újra megkéri a fiát, hogy írja le neki, amit lát.

Valóban a képet szeretné maga előtt látni, vagy inkább ürügyet keres arra, hogy a fiát maga mellett tarthassa?

A festmény egy szimbóluma a filmnek.

Egy egymásba kapaszkodást látunk rajta, Krisztinának pedig mindene a látvány, a művészet, a lélek vizuális kifejezése.

Tőle elvéve ezeket a festmény az el nem engedés szimbóluma is.

Ha már az elengedést említi: korábban azt nyilatkozta, fiatalabb önmagának azt tanácsolná, tanuljon meg több dolgot elengedni.

Ennek tudatában könnyebb volt megformálni ezt a karaktert?

Így, hogy az elengedés küzdelmét jól ismeri.

Ahogy öregszik az ember, egyre inkább ellazul bizonyos dolgokban.

Alkat kérdése is, persze.

Én például eminensnek születtem.

Háromévesen úgy raktam össze a cipős polcot, hogy párhuzamosan álltak rajta a cipők, a fűzők.

Ez Isten verése és áldása egyszerre.

Nekem az a leckém, hogy megtanuljak ellazulni dolgokban.

Egyre jobban megy.

Azért is volt kedves projekt nekem ez a mostani, mert csak úgy kigördült az életemből, nem kellett hozzá rakkolni, ráfeszülni.

Magától értetődően történt minden.

Úgy sejtem, amiatt is közel áll önhöz a szerep, mert meghatározó tapasztalata az életében az édesapja hiánya és az édesanyjához fűződő szoros kapcsolata.

A saját élettapasztalatai elő-előtörtek önből a forgatáskor?

Hogy a fenébe ne, persze!

Nem is előtört, ott van mindig a sejtjeimben, a zsigereimben.

Mindig az jön elő, ami épp a feladat.

Valahogy ilyen búvópatakként hol előjön, hol nem.

Ez valóban összecsengett a figurával, ezzel a sorshelyzettel.

Tényleg csak egyszer látta az édesapját?

The post Für Anikó: Az önsorsrontásig vagyok korrekt és becsületes first appeared on 24.hu .