(Sik Domonkos filozófus-szociológus cikke) Több mint fél év telt el az áprilisi választások óta.

Nem csupán a katarzison vagyunk túl, hanem az új kormány első próbatételein is.

Lassan kirajzolódnak az első eredmények, de felsejlenek vakfoltok is.

Ahogy elkezd kikristályosodni az új kormányzás politikai karaktere, érdemes – a szakpolitikai kérdésektől egy lépést hátrálva – áttekinteni, milyen lehetőségek nyíltak a politikai kultúra átalakításának szintjén.

Ebből a perspektívából mérhetjük fel ugyanis azokat a – történeti kényszerpályából fakadó – rossz közéleti beidegződéseket, amelyek a kormányváltással korántsem tűntek el automatikusan.

Ahhoz, hogy megelőzhessük újbóli felszínre törésüket, tudatosan kell dolgozni egy alternatív állampolgári kultúra megteremtésén.

Kérdés, hol tartunk ebben a folyamatban fél évvel a kormányváltás után?

A szorongás társadalmától a félelem politikai kultúrájáig Nehéz megítélni, hogy a Fidesz elmúlt félévben megfigyelhető relatív elnémulása mennyire tudatos stratégia, és mennyire a sodródás eredménye.

Látszik, hogy a korábbi pártelit látványosan igyekszik eltűnni a nyilvánosság elől: ki külföldi, ki belföldi „száműzetésbe” vonult, így próbálva láthatatlanná válni.

Orbán Viktornak az effajta kivonulásra kevésbé van lehetősége, így ő időnként megnyilvánul.

Igaz, láthatóan félszívvel, kissé kényszeredetten teszi.

Mintha képtelen lenne szabadulni korábbi táborának arra vonatkozó várakozásaitól, hogy újra kézbe vegye a gyeplőt.

Túl sokat azonban felesleges belelátni ezekbe a megnyilatkozásokba.

A politikai elemzők – talán maguk sem tudva szabadulni a tizenhat év alatt megcsontosodott reflexeiktől – hajlamosak a kelleténél nagyobb figyelmet szentelni e megszólalásoknak és egyúttal többet vetíteni a mögöttük meghúzódó stratégiai szándékokba.

Mindenesetre annyi ezekből is látható, hogy Orbán Viktor ragaszkodik a stratégiai és diszkurzív elemekhez, amelyek a bukásához vezettek.

Tágabb perspektívából nézve ezek a megnyilatkozások ha másra nem is, arra mindenképp jók, hogy ébren tartsák az elmúlt tizenhat év emlékét.

Igaz, egyre távolibb, lidérces álomként, de olykor mégis fájdalmasan élénken idézik meg az elmúlt tizenhat év nyomasztó propaganda-nyilvánosságának hangulatát.

Azt a mesterségesen létrehozott, de elképesztő erővel sulykolt valóságértelmezést, amit az ereje teljében lévő rendszer a „nemzeti konzultációk” hullámaiban próbált rituálisan bevésni hívei világképébe .

A valóságtól egyre inkább elrugaszkodott politikai propaganda középpontjában számos társadalmi csoport szerepelt bűnbakként: a bevándorlóktól a civil társadalom aktivistáin át a szexuális kisebbségekig és az ukránokig.

Talán egyre kisebb hatékonysággal, ám e megbélyegzési törekvések mindvégig egyetlen célt szolgáltak: az egyébként számos strukturális forrásból származó, diffúz szorongás politikailag meghatározott félelemnarratívákba való becsatornázásának célját.

Ezen a ponton fontos kiemelni, hogy a Fidesz politikai kultúrája abban az értelemben nem volt légből kapott, hogy valós strukturális torzulásokra reagált.

Igaz, ahelyett, hogy a hatásukat enyhíteni próbálta volna, inkább a kihasználásukra törekedett.

A bizonytalanság és az abból fakadó szorongás a késő-, illetve posztmodern társadalmak elemi tapasztalata.

Egyesek a munkaerő-piaci helyzetük, mások a környezeti ártalmak, az egészség, az életútjuk vagy a társas viszonyaik vonatkozásában élik meg.

Az közös ezekben a tapasztalatokban, hogy a hátterükben a „kockázattársadalom” összefüggései húzódnak meg.

A globalizált, felgyorsult információs hálózatok és a mesterséges intelligencia keretei között élők számára elemi kihívás, hogy nincsenek többé stabil intézmények és közösségek, ahol lehorgonyozhatnák a hétköznapjaikat.

Minthogy a szorongás alapélménnyé vált, a strukturális keretek feletti kontrollképességét szintén jelentős mértékben elvesztő politika is előszeretettel fókuszál a félelmek menedzselésére.

Ez egyszerűbb és kifizetődőbb, mint a strukturális paradoxonok bizonytalan kimenetű kezelése .

Ha úgy tetszik, a Fidesz ezt a stratégiát fejlesztette tökélyre a rendelkezésére álló időben.

Politikai tevékenységének egyre nagyobb részét a félelem generálása és irányban tartása tette ki.

Ennek súlyát most érzi át igazán a társadalom, ahogy megszűnik a félelemkeltés propagandagépezetének nyomasztó hatása.

Súlyos lelki tehertől szabadultunk meg mindannyian, fellélegezhetünk.

Fontos viszont látni, hogy ettől még nem szűnnek meg azok a strukturális okok, amelyek mindenekelőtt felelősek a késő modernitás szorongáskultúrájáért.

Kinek-kinek továbbra is nyomós oka lehet aggódni léte különböző aspektusai miatt.

Ennyiben a félelem alapú politikai stratégia strukturális előfeltételei továbbra is adottak.

Ami megváltozott, az csupán annyi, hogy jelenleg nem épül központilag szervezett politikai kizsákmányolás a szorongások köré.

A flexibilitás kényszerétől a cinizmus politikai kultúrájáig Másképp, de szintén elválaszthatatlan a Fidesz politikájától a morális cinizmus politikai kultúrájának kiterjesztése.

A cinikus diszkurzív pozíciója az igazság – legyen az morális vagy episztemikus – relativizálása.

Olyan perspektíva felmutatása ez, ahonnan nézve az objektívnek hitt tudás és az identitás alapjául szolgáló értékek egyaránt szubjektív vélekedésként mutatkoznak meg, és ennyiben nevetségessé tehetők.

Az Orbán-rendszer politikai cinizmusa egyetlen központi célt szolgált: tetszőleges morális álláspont mellett lehet gátlástalanul érvelni, amennyiben az a politikai hatalom megtartását szolgálja.

Azon a feltételezésen alapult, hogy nincsenek morális tabuk (legyen szó akár háborús bűnökről, akár az állam által nevelt gyerekekkel szembeni visszaélésekről).

Minthogy minden morális álláspont relatív, ezért védhető is, amennyiben ez a barát-ellenség logika szerint a párt érdekeit szolgálja.

Természetesen ritkán vallottak színt e tekintetben a pártelit képviselői, de a kiszólásokból egyre gyakrabban kihallatszott fölényes relativizáló pozíciójuk.

Minél inkább elszakadt a valóságtól a félelem menedzselése köré szerveződő politikai propaganda, annál nagyobb szükség volt a cinikus önigazolásra.

Csakis relativizálással lehet ugyanis ellensúlyozni a politikai gátlástalanságot és a morálisan igazolhatatlan álláspontokat.

Fontos látni ugyanakkor, hogy a félelem alapú politizáláshoz hasonlóan a cinizmus esetében is fellelhetők strukturális előfeltételek, amelyek különösen fogékonnyá teszik a poszt-, illetve késő modern társadalmakat az ilyesfajta érték- és tudásrelativizálásra.

A „kapitalizmus új szelleme” az én szerveződésének új modelljét teremtette meg : a folyamatosan rendelkezésre álló, hiperrugalmas, multitaskingra és megújulásra kész munkavállaló képét.

Ez a modell kihat a magánéletre is, amennyiben általános elvárássá vált, hogy mind saját magunkkal, mind környezetünk tagjaival szemben megfeleljünk egy ilyen értelemben vett ideálnak.

A flexibilitás túlfeszítése ugyanakkor azt is magával vonja, hogy a cselekvő minden bevett értékrenddel szemben távolságtartóvá válik.

A tradícióktól a gazdasági-technológiai szempontok nevében tart távolságot, az utóbbiakat pedig a szubjektív autentikussághoz vagy éppen a közvéleményhez igazodva relativizálja.

Minden értékhez eleve mint csupán relatíve érvényes értékként viszonyul, ami végső soron azt eredményezi, hogy fogékonnyá válik az értékrendek közötti rugalmas váltogatásra.

Ez nem más, mint a morális relativizálás, vagyis a cinizmus strukturális alapképlete is egyben.

A Fidesz kommunikációjának sajátos kikacsintásai ebben a keretrendszerben nyernek értelmet.

Végső soron arra utalnak, hogy naivitás bármilyen értékrenddel, morális állásponttal őszintén azonosulni.

A realista, „felnőtt” perspektíva szerint maximális rugalmasságra van szükség az értékek terén, csakis így nyerhetők meg a barát-ellenség logika szerint szerveződő politikai küzdelmek.

A félelem politikája mellett a Fidesz tehát a cinizmus politikáját is minden korábbinál szélsőségesebben kiterjesztette.

Ez bizonyos értelemben Orbán politikai perszónájának egyik központi elemévé vált.

E logika háttérbe szorulása hasonlóképpen nagy könnyebbség a nyilvánosság számára.

Ugyanakkor fontos látni, hogy a félelem kultúráját életre hívó társadalmi hatásokhoz hasonlóan a cinizmus politikáját lehetővé tevő struktúrák sem tűntek el nyomtalanul.

Ellenkezőleg: ezek továbbra is abba az irányba tolják az újabb és újabb generációkat, hogy a morális relativizmus és az értékekből való teljes kiábrándultság talaján állva szemléljék a világot.

Túl a félelem és a cinizmus politikáján Alighanem alaposabb elemzést igényel, hogy pontosan milyen szerepet játszott a félelem és a cinizmus politikai kultúrájával való szembefordulás a Tisza politikájában, ám azt talán nem túlzás leszögezni, hogy kezdettől fogva döntő tényező volt.

A Tisza körüli politikai érzelmek elsősorban a félelemmel szemben meghatározott „remény” logikája szerint szerveződtek.

Csak néhány példát említve: remény a visszásságokat normalizáló rendszer meghaladásában; remény abban, hogy újra neki lehet rugaszkodni társadalmi viszonyaink átszervezésének; remény abban, hogy vannak olyan alapvető értékek, amelyek mentén fel tud sorakozni egy társadalmi többség.

Hasonlóképpen fontos az is, hogy a cinizmussal szemben a Tisza kezdettől fogva határozottan és következetesen állást foglalt egy „morális minimum” mellett – annak ellenére is, hogy értékrendjét nem valamilyen politikai ideológia keretei között fejtette ki.

Ebbe a morális minimumba nem fér bele a társadalom nyíltan klientarista (más szóval: korrupció mentén történő) megszervezése, a háborús agresszor Oroszország nyílt támogatása, vagy az EU-val való szembefordulás.

Amennyiben a politikai kultúra felől szeretnénk értékelni a Tisza-kormány első félévét, megállapítható, hogy a félelem és a cinizmus politikájával látványosan szakítani tudtak.

Ezek a fejlemények döntő fontosságúak abból a szempontból, hogy potenciálisan egy új politikai kultúra alapjait fektetik le.

Az ugyanakkor, hogy ezeknek az alapoknak a talaján ténylegesen milyen állampolgári viszonyok és viselkedésminták sarjadnak ki, a jövő kérdése.

Ezen a ponton érdemes visszautalni egy sarkalatos területre: az állampolgári kultúra tudatos fejlesztésére.

Jelen pillanatban a félelem- és cinizmusellenes (vagy ha úgy tetszik, remény és érték alapú) politika elsősorban az előző rendszerrel való szembeállás logikájából következik.

Ahhoz, hogy a saját jogán elismert alapvetéssé váljon, célzott erőfeszítésekre van szükség.

Olyan nyilvánosságok megteremtésére, ahol tényleges tartalommal tölthetők meg a félelem és a cinikus perspektíva háttérbe szorításával felszabaduló társadalmi terek.

Ez csakis akkor lehetséges, ha megmaradnak a társadalmi dinamikák, amelyek az elmúlt két évben fokozatosan tették hihetővé a félelem és a cinizmus nyomasztó légkörével való szakítás lehetőségét.

E dinamikák szempontjából egyrészt a Tisza választási győzelme mögött álló, alulról szerveződő mozgalmakra, vagyis a Tisza-szigetekre kell utalni.

Ezek olyan példa nélküli, többé-kevésbé spontán szerveződéseknek tekinthetők, amelyekhez hasonló kevés található a magyar történelemben.

Nincs szó arról, hogy idealizálni vagy romanticizálni kellene ezeket a szerveződéseket.

Már csak azért sincs, mert rendkívül heterogén mozgalomról van szó – ami éppen annyira sokszínű, amennyire a magyar társadalom is.

A Tisza-szigetekről ugyanakkor egyvalami biztosan elmondható: olyan állampolgároknak sikerült együttműködésbe szerveződniük, akik egyöntetűen mondtak nemet a félelem és a cinizmus politikai kultúrájára.

Ha valami, akkor ez az, ami összeköti ezt a társadalmi szempontból heterogén sokaságot.

Már csak azért is fontos lenne, hogy ezek az együttműködések fennmaradjanak, mert az állampolgári kultúra megújulásának reálisan létező társadalmi bázisának tekinthetők.

Ez persze nem azt jelenti, hogy csak a Tisza-szigetek aktivistái lennének képesek a demokratizálódás előmozdítására, sem azt, hogy önmagukban képesek lennének e roppant feladatra.

Csupán annyit, hogy nehéz elképzelni jelen viszonyok között a demokratikus átmenet olyan forgatókönyvét, amelyben ne lenne fontos szerepük.

Éppen ezért fájdalmas látni, hogy úgy tűnik, az elmúlt fél év megannyi sürgető feladata közepette kevés figyelem jutott e szerveződések összefogására és szervezésére.

Enélkül félő, hogy a korábban kiépült közösségi kötések előbb meggyengülnek, majd el is halnak.

Hasonlóképpen fontos lenne, hogy olyan felületek jöjjenek létre, ahol – a Tisza-szigetektől függetlenül is – lehetőség van a különböző érdekegyeztetési, tanácskozási, deliberatív folyamatokra.

Bár kezdetben úgy tűnt, erre külön intézetet is létrehoz a kormány, az eddig megvalósult konkrétumok arra utalnak, hogy a tanácskozás lényegi elemeit figyelmen kívül hagyják a program koordinátorai.

Máshol részletesen összefoglaltam ezeket, így nem ismételném meg itt, hogy miről van szó.

Csupán röviden utalnék arra, hogy e folyamatok szempontjából a legfontosabb: az inklúzió (vagyis az érdeklődők bevonása), a kommunikatív folyamat mediálása és facilitálása (az egyirányú kommunikáció helyett), a helyi tanácskozások makroszintű koordinálása (adott esetben algoritmizált megoldásokkal), a deliberáció transzparenciájának biztosítása (fontos látni, hogy miként alakul a vitafolyamat, és hogyan születik a kiérlelt álláspont), valamint a meghozott döntések becsatornázása a politikai döntéshozatalba.

Nem újabb „üzenőfalakra” van szükség, hanem tanácskozással összekötött átlátható közakarat-képzési felületekre.

Ehhez a fenti feltételeket egyaránt biztosítani kell.

Csakis ettől várható, hogy az új – az állampolgárokat nem lenézett, manipulálandó alattvalónak tekintő – politikai rendbe vetett remény fennmaradjon.

Nyilvánvaló, hogy a deliberáció és tanácskozás szociológiai és kommunikációtudományi szempontból átgondolt felületeinek létrehozása és működtetése rengeteg energiát igényel.

Így talán nem is várható el, hogy ez rögtön a hétköznapi ügymenet részeként működjön.

Viszont legalább néhány szimbolikus ügyben (pl. az alkotmányozásban ) érdemes komolyan venni a tanácskozó demokrácia eszméjét .

Enélkül aligha képzelhető el, hogy magáénak érezhesse azt a politikai rendszert a társadalom, amitől emberemlékezet óta el van idegenítve.

Ráadásul ez nem csupán hosszú távú, hanem legalább annyira rövid távú stratégiai kérdés is.

A remény- és cinizmusellenes közelmúltbeli politikai dinamikák rendkívülinek tekinthetők.

Viszont az is bizonyos, hogy nem tartanak örökké, már csak azért sem, mert mindazok az aggasztó strukturális feltételek, melyek eredetileg alapjukul szolgáltak, továbbra is fennállnak.

Ilyenformán a Tisza-kormány egyik legfontosabb legitimációs bázisa múlik azon, hogy sikerül-e tartós otthont találni a félelem és cinizmus politikai „ellenkultúrája” számára. ]]>