Mi a közös Harry S.

Truman amerikai elnökben, Frank Robinson baseballjátékosban és Thomas Clarkson angol diákban?

Ryan Holiday szerint az, hogy mindannyian olyan erényeket testesítettek meg, amilyeneket a sztoikusok fontosnak tartottak, és mindannyiukat példaképként lehet állítani a mai emberek elé: no lám, így is lehet élni, nem is olyan nehéz.

Úgy tűnik, hogy az üzenet az Egyesült Államokban be is jött, Holiday könyveit viszik, mint a cukrot, a magyarul frissen megjelent kötet, a Dönts jól és jókor (Right Thimg, Right Now) a New York Times bestsellerlistájának élén végzett, és bár a kiadók ritkán szoktak kritikus véleményeket idézni a címlapon, ha hihetünk Dr.

Edith Eva Egernek, a könyv „ajándék az emberiségnek”.

De ki a franc ez a Ryan Holiday, hogy már a harmadik könyvét adja ki a sztoikus erényekről, miért és ki veszi őket, és mitől lesz ez ajándék, pláne az emberiségnek?

Egy tisztességben megőszült harvardi professzor, aki az elmúlt nyolcvan évet Marcus Aurelius kutatásával töltötte, Khrüszipposszal kelt, Epiktétoszra aludt el, és most érezte úgy, hogy itt az ideje, hogy megossza az ókor bölcsességét a nagyvilággal is?

Történész, aki úgy látja, hogy olyan ismétlődő mintázatok vannak a történelemben, amire egyetlen gondolati iskola, a sztoicizmus adta meg a megfelelő választ, és a mostani időkben a lehető legjobb, ha visszanyúlunk az antik bölcsességhez, és higgadtan próbáljuk kezelni a klímaválságot, a háborúkat és az idióta vezetőket?

Vagy egy fiatal amerikai marketingszakember, aki hülyére akarja magát keresni egy olyan filozófiai hívószó használatával, ami az elmúlt néhány ezer évben annak ellenére, hogy meglehetősen puritánnak számít, egymás után hódította meg a milliárdosokat Bill Gates-től Warren Buffetig?

A marketinges bölcsnek áll Aki az utóbbira tippelt, jól tette: Holiday elsősorban marketinges, másodsorban önsegítő könyveket ír, harmadsorban pedig sztoikus – vagy valami olyasmi.

Nem mintha az ilyesmi foglalkozástól függene, Marcus Aurelius császárként lett annyira elismert sztoikus gondolkodó, hogy a halála után szűk kétezer (na jó, 1820) évvel még a Gladiátorban is szerepelt.

Holiday mindemellett ízig-vérig amerikai: jóformán nincs is olyan példája, ami ne Amerikához és az Egyesült Államok nagyszerűségéhez kötődne; nála a sztoikus hősök nem gondolkodók, hanem sportolók, elnökök, akik a hétköznapi életben testesítik meg azt, amiről Seneca vagy Marcus Aurelius elmélkedett.

Az ókori példa nem jó példa, gondolhatja a szerző marketingesként: persze, a sztoicizmus a lehetőségekhez képest eléggé gyakorlatias filozófiai iskola, de sokkal egyszerűbb megérteni azt, hogy Truman miért nem sikkasztott, mint azt, hogy Marcus Aurelius miket írt a feldobott kőről meg az istenekről.

Nem is beszélve arról, amikor Robinson, a baseballjátékos, aki érzésem szerint azt se tudta, hogy a sztoicizmust eszik-e vagy isszák, rövidet dobott, és saját maga legszigorúbb bírájaként kérés nélkül befizette a csapatának a büntetést, pedig megnyerték a meccset.

Vannak ugyan nemzetközi példák is, de ezekből jóval kevesebb akad – ott van Florence Nightingale vagy August Landmesser, aki nem volt hajlandó karlendítéssel tisztelegni Hitlernek, de ezeket ellensúlyozza egy-egy Martin Luther King vagy Jimmy Carter, akik bizonyítják, hogy egy rendes amerikai rendesebb sztoikus, mint egy római császár.

Nem hülyeség, de nem is bölcsesség A könyvet filozófusként olvasni dühítő, de sokkal egyszerűbb lenne a helyzet, ha Holiday hülyeségeket írna – akkor egyszerűen el lehetne felejteni az egészet, és akkor valószínűleg nem is lett volna bestseller a könyvből, sorozat meg pláne.

De nem ír hülyeségeket: nehéz is lenne belekötni az olyan üzenetekbe, mint hogy legyél tisztességes, bocsáss meg, vagy hogy próbáld meg belátni, hogy min tudsz változtatni, és min nem (ez egyébként nagyjából az egyetlen „valódi” sztoikus üzenete a könyvnek).

A példák fájóan amerikaiak, de ami még rosszabb, eléggé buták is, és ami a legrosszabb, a lehető legritkább esetben van közük a sztoicizmushoz.

Persze valamennyi közük mégis van: a kötet az igazságosság sarkalatos erényét járja körbe, ennek megfelelően a szerző ehhez is gyűjt példákat, de hát ez az erény is olyasmi, amit addig lehet tágítani, amíg az ember nem szégyelli.

A legfőbb probléma itt nem a könyv üzenetével van: önfejlesztő könyvek voltak, vannak és lesznek is, és bár nehéz beletörődni, egy csomó mindent hívnak filozófiának, ami nem az.

A sztoicizmus viszont viszonylag jól körülhatárolható filozófiai irányzat, és bár voltak már korábban is törekvések arra, hogy megpróbáljanak valamilyen coaching-féleséget felhúzni rá, sőt, a pszichológiában is alkalmazták, ettől még nem húzható rá mindenre, amiben szerepelnek olyan dolgok, amiket minden valamirevaló gondolati irányzat vagy vallás megfogalmazott.

Erős a gyanúm, hogy Holiday jó marketingesként szagot fogott, amikor a járvány idején megnövekedett az érdeklődés a sztoikus gondolkodók iránt, és úgy gondolta, hogy erről bizony nem is egy, hanem még négy bőrt is le lehet húzni (a négy sarkalatos erény mentén), és úgy tűnik, hogy igaza is volt: a terv működik, a könyv fogy, Ryan gazdagodik.

Mi az a sztoikus?

A legnagyobb probléma (még a legfőbbnél is nagyobb) a sztoicizmus hétköznapi értelmezése.

A hedonistáról mindenki tudja, micsoda, de rosszul.

A cinikusról is, de ugyanúgy rosszul.

A sztoikus bizonyos szempontból még rosszabbul jár, mint a többiek, mert róla is tudni vélik, hogy milyen, de közben nem is olyan.

Holiday érzésem szerint itt a megragadható gyakorlati hasznot próbálta megfogni Marcus Aureliusnál és társainál, de ez nem igazán sikerült neki, mert ha bárki megkérdezett volna egy valódi sztoikust, az leszarta volna az ilyesmit, vagy legalábbis azt hazudta volna: így maradt a Carnegie-féle menedzsertankönyv, lélek nélkül, tuti receptekkel, de jó tippekkel arra, hogy miként ne legyen az ember világi pöcs.

Az egyik alapvető üzenet stimmel is: Holiday szerint is fontos különbséget tenni aközött, amin változtatni tudunk, és aközött, amin nem, de a félreértés magában a megközelítésben van, a sztoicizmus ugyanis nem a sikerhez vezető út.

Az erények fontosak, de leginkább önmagukért: nem eszközök valaminek az elérésére.

Marcus Aurelius nem bestsellert írt és nem is igazán önfejlesztő könyvet, és nem azért lett császár, mert sztoikus volt, hanem annak ellenére.

Holiday gyakran az érzelmekre apellál, egy klasszikus értelemben vett sztoikus gondolkodónak viszont ezek inkább az ellenségei: ő közönyösen fogadja a jót és a rosszat is.

Seneca egyenesen „köztes betegségnek" nevezte az érzelmeket, és bár az ő álláspontja a későbbiekben gyengült, a sztoikusok általánosságban semmi jót nem vártak tőlük.

A bölcs érzelemmentes, a siker pedig hidegen hagyja: a sztoikusnak mindegy, hogy császár vagy rabszolga, a lényeg az, hogy önmagával tisztában legyen, de fontos, hogy ez ne forduljon át egoizmusba.

Marcus Aurelius szerint „ami a közösségnek nem árt, az a közösség tagjának sem árt.

Valahányszor azt képzeled, hogy bántalom ért, ez legyen a mércéd: ha a közösség ezáltal nem szenved kárt, akkor nekem sincs károm”.

Igaz, Holiday sem buzdít arra, hogy gázoljunk át másokon, de ez a marketinges tempó olyan messze van Senecától vagy Marcus Aureliustól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Holiday üzeneteinek azért van értelme: a felelősség, az önmagadért való kiállás, az igazságérzet fontos dolgok, és ha ez csak így jut el az olvasókhoz, hát legyen, nem olvashat mindenki római császárokat, bár kétségkívül van valami vonzó a dologban: kétezer év után valahogy minden kap valami olyan patinát, amitől jó lesz olvasni, és fura módon hitelesebbnek is hat, amit a szerző mond, ellenben egy kaliforniai nyikhaj mondhat, amit akar, úgysem figyelne rá senki.

Mármint akadémiai körökben: úgy tűnik, hogy azokat, akik nem az anyatejjel szívták magukba Khrüszipposzt, bármilyen undorítóan is hangzik ez, egy cseppet sem zavarja, hogy Holiday szakbarbár.

Vagy csak barbár, ha már a filozófiához nincs is túl sok köze.

Vannak ilyen könyvek, és nem is baj, hogy vannak: lehet, hogy hívószó a sztoicizmus vagy a filozófia, de nem rossz hívószavak, és ha már csak egy ember is azért lesz kevésbé pöcs, mert elolvasta Holiday könyvét, már megérte.

De a sarkalatos erényekhez senki ne próbáljon meg így eltalálni, mert legfeljebb a sarki szupermarketig jut.

Ha viszont valakinek tényleg fogalma sincs a filozófiáról, ez akár még jól is jöhet: nem olyan jó, mint Nigel Warburton gyorstalpalója , A filozófia rövid története , ami nem is ígér semmilyen hasznot, nem olyan unalmas, mint bármilyen filozófiatörténeti kiadvány, de legalább valami, ami azoknak lehet hasznos, akik rövid fejezetekben, közérthetően, amerikai módon, de mégis szeretnének tájékozódni arról, hogy hogyan ne viselkedjenek tűrhetetlenül.

Ehhez pedig nem kell a sztoicizmus, elég a hétköznapi józan ész, de hát a maga korában Marcus Aurelius sem tűzött ki maga elé lehetetlen célokat, legfeljebb csak kicsit szebben fogalmazta meg őket.

És kevesebb amerikai elnök volt benne.

Ryan Holiday: Dönts jól és jókor - Igazi értékek, nemes jellem, példás tettek. 21.

Század Kiadó, Budapest, 2026, fordította: Vándor Judit. ]]>