Nick Denton, a Gawker blogbirodalom alapítója mondta egy csomószor, hogy amit az újságírók a büfében mesélnek, az mindig sokkal érdekesebb, mint amit megírnak az újságban.

Merthogy ott egymás között vannak és tényleg őszinték.

Ennek a szellemében alapított aztán - hát sajnos nem büféket, hanem blogokat, rá is faragott.

Én pedig ennek a szellemében írom meg, ami az Aldi-reklám forgatásának másnapján a 444 konyhájában történt.

Félkómás állapotban támolyogtam a folyosón a szerkesztőségi nagyszoba felől a konyha irányába, amikor szokatlan illat csapta meg az orromat.

Mintha valaki két szép népi hagyományt ötvözve kábelt égetett volna a lacikonyhában. „Dehát egyetlen Diósgyőr-drukker sem dolgozik a szerkesztőségben” - mondtam magamban, majd elállt a lélegzetem. „Úristen, rámentek az aldis forgatási maradékra!” - ugrott be a jó megoldás és már ugrottam is.

Előző nap forgattunk ugyanis rövid videókat mindenféle aldis grill- és nem grillkajákról a szerkesztőségi stúdióban.

Az étkezőbe érve az első gesztus a végtelen megkönnyebbülésé volt: legrosszabb sejtelmeimre rácáfolva az újságíró formájú sáskák az aldis forgatáshoz küldött élelmiszercsomagból nem raboltak rá sem a friss baromfifélékben gazdag Romeo száraz kutyatápra, sem a Romeo szárított marhafülre.

Az elém táruló látvány ennél is meglepőbb volt.

Legendásan szigorú kolléganőm X., aki Jézus Krisztust is simán megyanúsítaná valami sötét, önző mutyival, elmélyült figyelemmel próbált egy réteg curryszószt felvinni a fokhagymás barbecue-szósszal megkent és Top Taste Röstzwiebelnnel dúsan megszórt American hotdogzsemléjére.

Megbűvölve figyeltem a próbálkozást, amikor észrevettem, hogy a bal karja mintha önálló életre kelt volna, ahogy az előttem heverő fokhagymás szósz felé tapogatózott.

Ekkora a velem szemben birkozó Y, a költőien fiatal videómágus vonta magára a figyelmemet.

Egyszerűen képtelenség volt eldölteni, hogy virslit vagy grillkolbászt töltött az aldis hotdogkiflijébe, a burkolat közepét kitöltő húsárut ugyanis olyan vastag olvasztottsajt-réteg vette körül, ami ráadásul dúsan meg is volt szórva éhenkórász kollégáim kedvencével, a Top Taste Röstzwiebeln sülthagymával.

Könnyen befolyásolható alakként már nyúltam volna a virslis-kolbászos tányér felé, amikor a mindenig, mindenhol és mindenkinek beszóló W. hangja csattant fel a hátam mögül: van hús is.

Ekkor vettem észre az engem is a konyhába csaló illat forrását.

W., akiről azt hittem, hogy kommentet reggelizik és flamewart ebédel, két serpenyőben előre pácolt aldis BBQ csirkemellfilét sütött.

Az egyikben a fokhagymás-zöldfűszeres marinádban pácoltat, a másikban a politikai mellékjelentéseitől szerencsésen megszabadult magyarosat.

Mivel bármelyik pillanatban beléphet a szobába Uj Péter és elkezdhet ordítani arról, hogy ebben az országban nem lehet rendes tejfölt kapni, csak szar iparit, csak óvatosan merem leírni, hogy a megtévesztően kellemes illata miatt ebből helyeztem egy darabot a gyárilag megvágott hotdogzsemlémbe és baromira nem bántam meg. 2026-ban egyébként már az ingyenkaja lenyúlása is komoly projekttervezést igényel.

A pácolt bbq-csirkét két pofára rágva tudtam meg, hogy ehhez a sütögetéshez meg kellett kérni Pált, irodaházunk üzemeltetési menedzserét, hogy egy órára kapcsolja ki a tűzjelzőt.

A konyhában belefutottam a másik tesztalanyba, Dóriba, aki éppen arról mesélt B.-nek: a kenutúráról úgy vergődött haza, mintha őt és a teljes ruhatárát külön-külön megforgatták volna a Rábában, majd gondosan sárba pácolták volna.

Állítása szerint még jól is jöttek az extrém időjárási körülmények, hiszen így a Tandil öblítő és folyékony mosószer, amit a forgatásról vitt haza, teljes valójukban mutathatták meg mit is tudnak.

Tehát Dóri nagy reményekkel bedobott mindent a gépbe és várt.

A ruhák végül elveszítették természetvédelmi területhez közelítő jellegüket, ami ebben az állapotban már önmagában erős eredménynek számított.

A forgatási zsákmányért nemcsak a konyhában folyt a harc.

Dóri ugyan szabadrablást hirdetett a megmaradt ételekre, italokra és egyéb középsősoros javakra a levelezőlistán, de egy korábban kinézett, multifunkciós Crofton vágódeszkát azonban külön lestoppolt magának.

Mire beért, V. kolléga már kibányászta a közös kupacból, majd hosszan magyarázta, hogy ő is rengeteg zöldséget eszik, ezért neki is milyen jól jönne egy deszka, amelynek cserélhető tálcáiba bele lehet söpörni az aprított dolgokat, ráadásul még reszelő is van rajta.

Dóri ezt türelmesen végighallgatta, aztán kivette V. számítógépe alól a deszkát.

Azt pedig, hogy az Aldi élelmiszerei nemcsak az ember származású haverjaimat fordítják ki önmagukból, pár órán belül tapasztalhattam meg.

Hazavittem ugyanis pár fajta aldis állatkaját és csemegét, hogy leteszteljem, hogy reagálnak rá a Nyáj tagjai, vagyis a két tacskó és a Macska.

Akik annyira el vannak kényeztetve kajailag - a Macska ráadásul egerekkel és termetes bogarakkal egészíti ki a napi elit biomenüjét - hogy amira ők feltűnően rávetik magukat, abban tutira van valami.

A zacskót a konyhapultra rakva elkezdtem kipakolni a szajrét.

Elsőnek a legnagyobb csomagot, a friss csirkés-rizses kutyatápot raktam ki a munkalapra, hogy könnyebben hozzáférjek a szárítotthús-csíkokhoz és a marhafülekhez.

De még be sem tudtam újra nyúlni a zacskóba, amikor megjelent a Macska, felugrott a pultra, megszaglászta a zacskót, majd azzal a lendülettel beleharapott.

Én nem tudom, milyenek az aldis állatkaják, de az biztos, hogy a tacskókat azóta csak ilyen pózokban látom, kifejezéstelen tekintettel rágcsálva a marhafüleket: Az alábbi öt videóban látható, mit csináltunk a termékekkel, mielőtt a maradékukat ráengedtük a szerkesztőséget.

Van bennük vakteszt, kóstolás, indokolatlan magabiztosság és néhány olyan gasztronómiai döntés, amelyet utólag már egyikünk sem tudott megnyugtatóan megindokolni. ]]>