Divat mostanában a Facebookon nosztalgiával visszaidézni az Orbán-féle válságkezelést (ha a közvéleménykutatások számait nézzük, korlátozott hatáskörű divathullám ez, de azért létezik).

Tudjuk, az emlékezet sokmindent megszépít – most, hogy a Tisza-kormányzás első valamirevaló krízise elérkezett, érdemes visszamenni a tényekért a múltba.A 2010-es, rendkívül csapadékos nyárelő (hol van az már…) elhozta az újkori magyar történelem egyik legsúlyosabb áradását, elsősorban a Tiszán és mellékfolyóin.

A frissen felállt Orbán-kormány válaszul először teljes vízgazdálkodási reformot jelentett be („a katasztrófavédelmi logikájú árvízvédelemről át kell térnünk a hosszú távra tervező, a vízzel erőforrásként bánó vízgazdálkodásra” – semmi sem lett belőle, pontosabban a szöges ellentétét valósították meg, a belügyre és a közmunkásokra bízva a vízügyet), másodszor pedig, kihasználva a rendkívüli események figyelemelterelő erejét, egy 29 pontos akciótervet.

Benne a cégek nyereségadójának megfelezésével – ha ettől nem térnek vissza a medrükbe a folyók, akkor semmitől –, a társadalmat a jövedelmek mentén drasztikusan szétszakító egykulcsos szja-val, és a leghatékonyabb nyugdíjreform-intézkedésnek számító pálinkafőzés-legalizálással.