Nagyjából egymilliárd év múlva a Nap sugárzása annyira felerősödik, hogy elpárologtatja a Föld óceánjait, később pedig vörös óriássá duzzadva nagy valószínűséggel el is nyeli a bolygót.

A bevett feltételezés szerint az emberiség egyetlen menekülési útja a távozás.

Gabriel Harry brit alkalmazott matematikus új tanulmánya azonban amellett érvel, hogy maradhatnánk is, ha inkább a Naprendszert alakítanánk át magunk körül.

A recept mindössze ennyi: ki kell takarni a haldokló Napot, mesterségesen pótolni kell a fényét, biztonságosabb pályára kell tolni a Földet, és elég melegen kell tartani a bolygó belsejét ahhoz, hogy geológiailag élő maradjon.

Harry különös mérnöki megoldásokkal állt elő .

A felfúvódott Napot kitakarni azért nehéz, mert az égboltnak mintegy 70 fokos tartományára terjed ki – ehhez képest a mai Nap alig fél fokot foglal el.

Harry ezért egy ellensúlyt helyezne el a Föld és a Nap közötti gravitációs egyensúlyi helyen, az úgynevezett L1 pontban, ahonnan egy 2 millió kilométer hosszú szénszálas kötél futna le a tényleges árnyékolóhoz, amely közvetlenül a Hold pályáján kívül helyezkedne el – minél közelebb van az ernyő a Földhöz, annál kisebb lehet.

A kötélhez a Ceres törpebolygó nagyjából 40 százalékát, a 350 ezer kilométer sugarú alumíniumkoronghoz a Hold anyagának 0,01 százalékát kellene kibányászni.

A kioltott napfényt utána le kellene gyártani, és erre a gázóriások jelenethetik a megoldást – a Jupiter lényegében fúziós üzemanyagtartály.

A földi fúziós erőművek legnagyobb akadálya, hogy semmilyen ismert anyag nem bírja ki a fúziós üzemanyag összenyomásához szükséges terhelést, a Jupiter légkörében 6500 kilométer mélyen viszont maga a bolygó biztosítaná ezt a nyomást.

Az ott lebegő reaktorok hidrogént és hélium-4-et használnának üzemanyagként; a gázóriások készlete a számítás szerint 9,1 billiárd (9,1 milliószor egymilliárd) évnyi földi napfényre volna elegendő.

Az energia először a Jupiter L1 pontjába jutna fel, onnan egy 15 kilométeres lézer továbbítaná egy Lagrange-pontban keringő átjátszóra, végül az vetítené a Föld felszínére.

A Földet magát is arrébb kellene tolni, hogy a felfúvódó Nap ne érje utol.

Erre a gravitációs hintamanőver kínál megoldást: ha egy elhaladó test elég közel súrolja a bolygót, energiát cserél vele, és a Föld pályája fokozatosan tágul.

Egyetlen nagy aszteroidával ezt körülbelül egymilliószor kellene megismételni, ami túl kockázatos – Harry ezért a Jupiterből kibányászott oxigénből lőne folyamatos részecskenyalábot a Föld mellett.

A nyaláb másodpercenként nagyjából annyi anyagot szállítana, mint amennyi vizet az Amazonas félóránként a tengerbe önt, de mivel apró részecskékből áll, sokkal biztonságosabb, mint egy egyben elhaladó aszteroida.

Egy elhibázott célzás sem okozna katasztrófát: az oxigén környezetileg ártalmatlan, és ekkora felületen szétterülve körülbelül egy zivatarnak megfelelő energiával csapódna a légkörbe.

Kisebb bökkenő, hogy időközben leállna a lemeztektonika, és vele együtt a hegységképződés és a tápanyagoknak az a körforgása, amely az élet alapja.

Erre a terv antianyagot vetne be: a Föld kérgén nyitott lyukba olvadt vasat öntenének, és a vasba egy antianyagot tároló tartályt ágyaznának.

A vasgömb két hét alatt süllyedne le a Föld magjáig, mire a tartály energiája kimerülne, a benne tárolt antianyag megsemmisülne, és a felszabaduló hő a bolygó belsejét fűtené.

Napi 2 kilogramm antianyag elegendő volna – ennyi előállításához 10 százalékos hatásfok mellett nagyjából akkora napelemmezőre volna szükség, amekkora ma India teljes napelemes területe.

Harry érvei a maradás mellett nem a látványosságon, hanem a számokon alapulnak.

Míg a csillagközi utazáshoz nemzedékeken át kellene embereket életben tartani a világűrben, ezekhez a beruházásokhoz nem lenne szükség ilyesmire, és becslése szerint a tervének energiaigénye is ezerszer–egymilliószor kisebb.

Egy távoli bolygó terraformálása évszázadokig semmilyen gazdasági hasznot nem hozna, míg az itthoni védőrendszerek ráépülhetnének az űrbányászati infrastruktúrára, ami azonnal megtérülne.

De van egy biztonsági megfontolás is a terve mögött: a szétszóródó kolóniák szerinte idővel önálló, felismerhetetlenné vált civilizációkká osztódnának, gyakorlatilag olyan idegenekké, akik pontosan tudják, hogy hol van a Föld, és mennyit ér.

Még hosszabb távon a Nap sarkai mellett elvezetett hidrogénnyaláb az egész Naprendszert kimozdíthatná a veszélyes égitestek útjából, akár az Androméda-köd és a Tejútrendszer 4,5 milliárd év múlva esedékes összeolvadása idején is.

Ha minden kötél szakad, még mindig ott az atombomba .

Gabriel Harry intézménytől független kutató, akinek tanulmányát a Journal of the British Interplanetary Society elfogadta közlésre, de egyelőre csak az arXiv preprint-szerveren érhető el .

Kapcsolódó cikkek: ]]>