Az esti napsütésben negyven perce autózunk anélkül, hogy az út akár csak egy kicsit is elkanyarodott volna.
Erdőt fotózni indultunk el a semmi közepén található, amúgy zárva lévő szállásunkról, aminek a kulcsát néhány órával korábban a helyi kocsmában vettük fel.
Néma csönd, az út mindkét oldalán végtelen erdők, rajtunk kívül egyik irányban sem jár autó, rénszarvas sem csámborog az útszélen.
Világvége utáni utolsó túlélőkként száguldunk a semmibe a vonalzószerűen egyenes úton.
Csak az első kanyarig menjünk el, gondoljuk, hátha ott kiderül, maradt-e még bármi a civilizációból, vagy tényleg mi vagyunk az apokalipszis utolsó túlélői.
Tipikus élmény a júniusi eleji Lappföldön, aminek az orosz határ mentén elterülő keleti részén riportozunk.
Ilyenkor nincs hideg, igaz, a nap se megy le.
Az északi sarkkör fölött nyáron hetekig nem nyugszik le teljesen, a naplemente inkább csak hosszú alkonyatba fordul át, majd néhány órával később újra világosodni kezd.
Az éjszaka közepe is maximum egy álmos-borongós vasárnap délelőttre hasonlít.
A soha le nem nyugvó nap a szervezetet is meg tudja gyötörni, a sötétség hiánya miatt könnyen elveszíti az ember az időérzékét, a fáradtság is csak később üt be.
Ennek biológiai oka is van: a nap 24 órájában szemünkbe jutó fény gátolja a melatonin, az alvás-ébrenlét ciklusát szabályozó hormon termelődését, ezért a szervezet nem érzi, hogy pihennie kell.
Szélsőséges esetben egészen addig, amíg a végkimerülés szélére nem jut.
És tényleg: az egyik (most már nem különösebben titkos) tehetségem az, hogy bárhol és bármikor képes vagyok aludni, nincs szükségem se csöndre, se sötétre, de itt még nekem is koncentrálnom kell.
Ha nem sötétítem be a szobámat azonnal, amint belépek az ajtaján, azt érzem, nap közepe van, pezseg bennem az energia.
Télen pedig mindennek épp az ellenkezője történik itt: decemberben és januárban akár heteken át nem emelkedik a horizont fölé a nap.
Nem lesz teljes sötétség – néhány órára derengő kékes szürkület borítja a tájat –, de a nappalok hossza néhány órában mérhető.
A Télapó nyáron is keményen dolgozik Persze nem rögtön a végtelen tundra fogadott minket a repülőteret elhagyva, ahol már a csomagfelvevőnél szembejött a télapós giccs, a bőröndöket szállító szalagok ajándékokkal roskadásig megpakolt szánok és rénszarvasok körül tekeregtek.
Bár Kelet-Lappföldön autókázva tényleg könnyű azt érezni, hogy itt a természet az úr, a fogyasztói társadalom elől nem menekülünk.
Szerencsére a bizarr őrületet még az elején letudjuk, amikor nagyokat pislogva végigjárjuk a Rovaniemi melletti Télapó-univerzumot, amely a turisták élményeinek kimaxolása puszta véletlen folytán pont a sarkkörnél terül el.
Nyáron nincs nagy tömeg, így még szembetűnőbb a közönség vegyessége.
A júniusi napsütésben a sarkkört jelző oszlopok mellett ázsiai srác forgat újra és újra táncolós TikTok-videót, német nyugdíjasok fotózzák egymást a vonal fölött ide-oda ugrálva, kicsit arrébb már flexelik a téli főszezonra a giccs mézeskalács házak giccs mézeskalács falait, ahol minden bizonnyal komolyabb vagyonért lehet majd eltölteni egy éjszakát.
Az egyébként lenyűgöző díszletekkel berendezett házakban (igen, többesszámban!) pedig magával a Télapóval lehet fotózkodni, aki, úgy tűnik, a rénszarvasokkal ellentében nincs szabadságon, persze a közös kép vele nem olcsó.
Szerencsére most nincs sor, csak egy kisfiú hangját halljuk a bezárt ajtó mögül, de hamar sorra kerülünk.
Fülig szalad a szám, amikor megdöbbenve tudatosítom magamban, hogy a Télapó tényleg választ vár két tökéletesen felnőtt embertől (tőlünk) arra a kérdésre, hogy honnan jöttünk és mi járatban vagyunk.
Néhány másodperc múlva pedig már arról mesél, hogy nemcsak Budapesten járt, hanem a Balatonon is.
Még a Világ Legkedvesebb Emberének (és a közös képünk árának) a hatása alatt vagyok, amikor már egy másik télapós házban sétálunk, ahol a Télapóhoz sorban állós folyosót a vele pózoló celebritások képei díszítik hosszú métereken keresztül, Hszi Csin-pingtől a Spice Girlsig.
Itt néhány nyugdíjas várakozik, mi már elértük, amit ember elérhet, van közös fotónk, így a sorba nem állunk be, amúgy se akarunk csalódni, nehogy kiderüljön, hogy több Télapó is dolgozik az egymás melletti kunyhókban!
Sőt, a Télapó feleségének is van saját bungalója, de úgy tűnik, őt nem lehet meglátogatni.
Hogy még bizarrabb legyen, a közelben található Európa egyik legnagyobb katonai gyakorlótere, ahol épp NATO-hadgyakorlat zajlik, nagy robajjal F-18-asok repkednek a fejünk fölött.
Végtelen A giccsparadicsomot elhagyva érződik igazán, hogy az arányok a budapesti életből kiszakadva mennyire nehezen befogadhatók: Lappföld szárazföldi területe közel százezer négyzetkilométer, nagyobb, mint Magyarországé, mégis mindössze 176 ezer ember él itt.
A 22 ezer négyzerkilométernyi Kelet-Lappföldön pedig csak tizenötezren, kábé annyian, mint Berettyóújfaluban.
Nincs tömeg, na.
Bárhova érkezünk, már-már csoportosulást jelentünk.
Rénszarvasból viszont jóval több van, mint emberből.
Sajátos a helyzetük: nem vadállatok, de nem is farmokon élnek, kerítések mögé zárva.
A Finnországban élő nagyjából 200-250 ezer példány mindegyikének van gazdája, az év legnagyobb részében mégis szabadon vándorolnak.
A rénszarvastartás pedig nem kizárólag a számik kiváltsága: a rénszarvastartó övezetben bármelyik EGT-állampolgár foglalkozhat vele, ha csatlakozik egy helyi szövetkezethez, paliskuntához.
Gazdáik csak évente kétszer terelik össze őket kutyákkal, kvadokkal, helikopterekkel és amivel csak tudják: tavasszal a borjak megjelölésére, ősszel az állomány összeírására és a vágásra.
Az állatokat pedig nem fülbiléták, hanem évszázados hagyomány szerint családonként (sőt családtagonként) egyedi fülbevágásokkal azonosítják.
Erről már az egyik legnagyobb, Savukoski környéki rénszarvasfarmer, Niko Lakela mesél, aki meg is mutatja a szokásoknak megfelelően a nyakában bőrszíjra fűzve hordott saját jelét.
Már maga sem tudja, a családjában ő pontosan hányadik generáció, aki rénszarvasokkal foglalkozik, nem tud felidézni a legendáriumból olyan őst, akinek ne ez lett volna az élete, ő is ebbe született bele, ahogy a gyerekei is.
Más az a minta, amit a nagyapja, apja, unokatestvérei, testvérei vágnak a saját szarvasaik fülébe, magyarázza, miközben a medált segít értelmezni: jobb fül ilyen, bal fül olyan.
Savukoski környékén a rénszarvas-tulajdonosok saját szövetkezeti formában működnek együtt, közösen végzik a szarvasaik körüli teendőket is.
Az év nagy részén az állatok szabadon, egymással keveredve legelésznek és vándorolnak sok száz négyzetkilométeren, a hosszú téli időszakra viszont egy másik óriási területre hajtják át őket, ott a vastag hó alatt könnyebben találnak megfelelő élelmet.
Az összeterelésen néhány héten keresztül a gazdák éjjel-nappal közösen dolgoznak, a fülbevágást, aztán ha eljön az idő, a szarvasok levágását, nyúzását és feldolgozását már saját kézzel végzi mindegyikük. „Ilyenkor két héten keresztül éjjel-nappal csak nyúzunk és feldolgozunk, fárasztó, de szép időszak.
Gyerekkoromban mégsem ez, hanem a szarvasok megjelölése, a fülek bevágása volt a kedvenc időszakom.” - mondja Niko, miközben egy térkép fölé hajolva magyarázza, mikor és hol vannak a szarvasok.
Mi egyébként a leggyakrabban az út mentén legelészve látjuk őket, a nyári időszakban a mindent ellepő szúnyoghordák elől gyakran „menekülnek” az út mellé, ott talán kevésbé bántják őket a vérszívók.
Persze 2026-ban már nem egy papírtérképen kell berajzolni, hogy nagyjából merre lehetnek a szarvasok a végtelen erdőkben, mindegyiken GPS-nyomkövetős nyakörv van.
Finnül nagyjából úgy hívják őket, hogy „a halál nyakláncai”, magyarázzák a helyiek.
A brutálisnak hangzó elnevezés nem a lappföldi rénszarvastartók sajátos, sarkköri Yellowstone keménységű világára utal, hanem a nyakörv gyakorlati hasznára: ha az állat négy órája nem mozdul, a nyakörv jelet küld a gazdájának.
Ebben az esetben nagy eséllyel elpusztult, valószínűleg egy ragadozó megölte.
Ragadozóból pedig van bőven, medvék, farkasok, rozsomákok vadásznak a szarvasokra, előbbieket viszont a rénszarvastartók nagy elégedetlenségére csak külön engedéllyel lehet kilőni.
Niko minden kedvessége és udvariassága mellett is pontosan érezni, hogy az egymás hátát szükség esetén bevédő rénszarvastenyésztők így vagy úgy, de találnak megoldást a problémáikra.
Nem véletlenül hívták őket egy dokumentumfilmben a sarkkör cowboyainak.
Az egész éves munka keménysége látszik a másik „szövetkezetben”, Salla vonzáskörzetében tevékenykedő Aatsinki rénszarvastartó testvérpáron, Aarnén és Lassén is, akik a kölcsönös bemutatkozás után kapásból arra voltak kíváncsiak, mit is mondott nekünk Niko. (Egyébként ez a testvérpár a főszereplője a tökéletesen eltalált című The Story of Arctic Cowboys című dokumentumfilmnek , amit csak ajánlani tudok.) Az Aatsinki családnál tényleg minden a rénszarvasokról szól: egyikük felesége a helyi rénszarvastenyésztők szövetkezetét vezeti, mellette kézműves termékeket készít a szarvasok húsfeldolgozás után minden (de tényleg minden) megmaradó porcikájából, és még a lábunknál sertepertélő kutya is díjnyertes (!) rénszarvasterelő állat.
A saját szarvasukból főzött ebéd elfogyasztása közben élénk a beszélgetés.
A vodka jótékony hatásainak ecsetelése után a szülei miatt igazi tinédzser módjára zavarba jövő lányuk rénszarvas-gyorsasági versenyen elért eredményeivel büszkélkednek: ha jól értjük, egy kilométert 1 perc 25 másodperc alatt tesz meg úgy, hogy egy extrakeskeny sílécen húzatja magát a szarvassal.
Szökőévente havat látva nagyon kell koncentrálni, hogy megértsük a verseny szabályait, amit a vendéglátóink ízes lappföldi angollal egymás szavába vágva magyaráznak: 60 kilós versenysúly így, kő a zsebekben úgy, túlsúly amúgy.
Végül arra jutunk magunkban, majd ha élesben lesz szükség erre a tudásra, utánanézünk.
Aatsinkiék szarvasai az orosz határ közvetlen közelében élnek, és hiába a kerítés , azon egy rénszarvas méretű állat megtalálja a módját az átjutásnak, főleg télen, a méteres hóban.
Ilyenkor az orosz határőrök értesítik a finn kollegáikat, akik szólnak a rénszarvastenyésztőnek, hogy átkóborolt az állat az oroszokhoz, menni kéne érte.
Az Aatsinki testvérek esetében ez viszonylag egyszerű, mert a határnak azon a szakaszán csak az ő jószágaik élnek, így könnyű beazonosítaniuk a határőröknek a tulajdonost.
Ebben az esetben némi dokumentáció kitöltése és egy hivatalos „protokoll” lezongorázása után az amúgy lezárt finn–orosz határon átkelve átmennek Oroszországba, és nekilátnak a szarvas felkutatásának.
Az orosz hatóságok ugyanis annyira azért nem segítőkészek, hogy be is fogják az állatot, csak szólnak, hogy valahogy átjutott a határon.
Az idősebb testvér pár hónapja járt így odaát.
Raisa, a feleség ebéd után a műhelyében még gyorsan megmutogatja a szarvasaggyal puhított prémeket és a gyomorból készített lámpabúrákat, majd együtt átgurulunk a néhány helyi család által a turistáknak létrehozott, jó száz hektár alapterületű „Salla Wilderness Parkba”, ahol megmutogatják a most „szabadságon levő” „turistaszarvasaikat”.
Na persze nem a szarvasok a turisták, ők azok, akiket (főleg télen) az ideáramló turisták is megnézhetnek és megetethetnek, mert a temperamentumuk alapján nagy eséllyel senkit nem fognak bántani.
Nagy nyunyorgatásra azért ők se kaphatók, nem annyira érdekli őket az emberi szeretet.
Ők nem a vadonban barangolnak, mint a többiek, nekik ez a park otthonuk.
Most nincs turistaszezon, szabadságon vannak, ilyenkor nyugi van nekik is – magyarázza Raisa, miközben etetjük őket.
Big city life Kelet-Lappföld legnagyobb települése a papíron városnak számító Kemijärvi, ahol ma hétezren élnek.
Kemijärvi területe körülbelül 4 ezer négyzetkilométer, konkrétan nagyobb, mint a teljes Luxemburg.
Összehasonlításképp: a több mint kétmilliós Budapest alapterülete 525 négyzetkilométer.
Mivel pár évtizeddel korábban, amikor még a lakosságszám a mai többszöröse volt, Kemijärvi városi rangot kapott,egy kis félmosollyal a mai napig mindenki városnak hívja.
Ezen nevetgélnek a helyi nagyik is, akik lohikeittot, hallevest főznek nekünk a közösségi kávézóban, ahol karaokeesttől finn nyelvtanfolyamig bármilyen esemény előfordulhat.
Már bőszen vetem magamban a kereszteket, érzem, ahogy nem menekülhetek tovább a leggyűlöltebb élelmiszer, a kapor elől, amit erre a levesre előszeretettel szórnak a finnek.
Nem várt megkönnyebbülésem határtalan, szinte könnyes szemmel konstatálom, nem kell émelyegve kaprot bevinnem a szervezetembe, a nagyik megkönyörültek rajtam, és rejtélyes okból a szokásokkal ellentétben nem raktak belőle a levesbe.
A halleves után a helyi szokásokat kimaxolva a halloumiszerű sajtot mártogatjuk a brutálisan híg bögrés kávéba, ennek az íze semmilyen meglepetést nem okoz: pontosan olyan, mint a híg kávéba mártogatott ízetlen sajté.
Vendéglátóink lelkesedését nem feltétlenül értjük, de osztozunk a boldogságukban, amiért ilyen ínyencség elfogyasztására tudtak minket rávenni.
Egyikük bankban dolgozott, ingatlanozott, a másikuk a helyi iskolában tanított angolt és franciát, de a korhatár elérése előtt önkényesen nyugdíjazta magát, ő már nem tanított tiktokkereket, csak snapchattereket – bökdösi a karom nem sokkal azután, hogy Orbán Viktor bukását kommentálta.
Ennek a híre a sarkkör fölé is elért.
Nem csak a főzéssel készültek a jöttünkre, rögtön Kemijärvi-gyorstalpalót tartanak nekünk, egy papírkára finnül és angolul is kijegyzeteltek minden tudnivalót, mikor milyen gyár jött és ment: változatos a kisváros „ipari történelme”.
Volt már itt minden, malom, telefontöltőgyár, sőt síruhákat is készítettek, de előbb-utóbb mindenki továbbállt.
Nincs elég munkaerő, a nyugdíjasok aránya negyven százalék fölött van.
Vagy nincs olyan munkás, ami a nagybefektetőknek kellene.
Nem sokkal később már arról mesél a nyugdíjas tanítónő, mennyire örül, hogy idén végre rendes tél volt, és a mínusz negyvenet is meghaladta a hőmérséklet, a higanyszál nem állt meg a langyoska mínusz harmincnál, mint az elmúlt években.
Hiába 74 éves, télen minden nap jeges fürdővel kezdi a napját, ez egész napra feltölti energiával – magyarázza, miközben a telefonján sorra pörgeti a fürdőhelyéről, a vastag hóval borított tóba vágott lyukról készített fotókat.
A kedvem nem jött meg a jeges vízbe ugráláshoz, de a bőséges energiát tényleg látni a nagyin.
Ahogy a városban élő külföldi nációkat sorolják, nem igazán tudjuk elmagyarázni, miért elképzelhetetlen Magyaraországon az, hogy egy hétezer fős településen háromszáz külföldi él, vagy húsz különböző országból.
Három hónapra elég élelem Városnak nehéz nevezni, de helyi viszonyok közt nagy településnek minősül a 3200 lakosú Salla is, amelynek a területe 6000 négyzetkilométer, ez nagyjából a teljes Somogy-megyéével egyezik meg.
Ennek a területnek a szélén mintegy 200 kilométer hosszan nyúlik el a lezárt orosz–finn határ.
Salla és Kemijärvi polgármestereivel, Erkki Parkkinennel és Dina Solatie-vel közösen interjúzunk, se nem Sallában, se nem Kemijärviban, hanem a Finnország-szerte híres Midnight Sun Film Festivalnak otthont adó Sodankyläban, miután átsétáltunk a fesztiválterületen.
Kemijärvi jóval nagyobb, mint Salla, de a problémáik nagyjából megegyeznek.
Bár Lappföld nagyjából Finnország területének harmadát foglalja el, a 200 parlamenti képviselőből csak hatot ad a térség, így könnyű elfeledkezni Kelet-Lappföldről és az itteni gondokról, panaszolják a polgármesterek.
A látszólag végtelen nyugalom ellenére Kelet-Lappföldön komolyan megérzik Oroszország ukrajnai háborújának következményeit.
A települések azért, mert korábban a határ túloldalán fekvő orosz kistelepülésekkel közös projektjeik megszakadtak, az ottani testvérvárosokkal nem testvéri már a kapcsolat.
Még EU-s finanszírozásuk is volt rá, de mára nincs, most azt próbálják elérni, hogy a következő hétéves költségvetésből ezek helyett is jusson valami.
Az invázió megindításával keletről nyugatra tolódott a figyelmük, és a többi sarkköri állammal (Oroszország nélkül) próbálnak valamiféle együttműködést kialakítani.
A szarvastenyésztők pedig azért, mert a korábbinál több ragadozó jut át finn oldalra, amik az állataikat tizedelik.
Bár a környéken élők „hozzá vannak szokva” Oroszországhoz, a legtöbbjüknek a szokásos szomszéd, a korábbi cikkünkben bemutatott védelmi intézkedések itt is érvényesek.
A vezetőknek időről időre védelmi tanfolyamokon kell részt venniük, sőt az 1200 négyzetméternél nagyobb épületekhez itt is kell óvóhelyet építeni, akármennyire nehezen is értelmezhető ez egy térségben, ahol nagyjából 2 fő/négyzetkilométer az átagos népsűrűség. „Ezt a 72 órás felkészülést sem most kezdtük.
Mi így élünk.
Ha megmutatnám otthon a fagyasztómat, legalább három hónapra elég élelem lenne benne: halak, rénszarvas, minden, amit a természettől be tudunk szerezni.
Megtanultunk ilyen körülmények közt élni úgy, hogy a természetnek a lehető leginkább partnerei legyünk.
Tudjuk, hogyan használjuk úgy, hogy a lehető legkevesebbet sérüljön” – mondják a polgármesterek.
A téli turizmus itt az elsődleges, az biztosít megélhetést sokak számára, de egy ideje próbálják nyárra is odavonzani a külföldieket, és az egyre pokolibb hőhullámok miatt valószínűleg egyre nagyobb sikerrel fognak járni.
Mivel Sallában nagyobb vállalkozások nincsenek, az emberek legtöbbjének a rénszarvastenyésztés és az erdőipar biztosítja a megélhetést.
Valamennyi fellendülést hozott a NATO-csatlakozás is.
Egyrészt bíznak abban, hogy lesznek befektetők, akik úgy ítélik meg, biztonságosabb jelen lenni a térségben, ha Finnország NATO-tag lett, másrészt itt található a környéken Európa legnagyobb katonai gyakorlótere is, az itt megforduló NATO-katonák jelenléte gazdaságilag is előnyös, enni-inni-aludni nekik is kell valahol.
Nagy derűvel mesélik, hogy milyen volt, amikor néhány éve Kemijärvira rászabadult pár száz szabadnapos amerikai egyenruhás.
A polgármesterek úgy tudják, van helyi vállalkozás, ami több mint 30 százalékkal növekedett a katonai jelenlét erősödése miatt.
Kelet-Lappföldön amúgy is meg kell küzdeniük a polgármestereknek minden egyes befektetésért, de a megnövekedett katonai jelenlétnek nemcsak a gazdaságfellendítő hatásait érzik, hanem a nehézségeit is.
Hiába akarnak szélturbinákat építeni, a térségbe telepített katonai radarokkal ezek nem kompatibilisek.
A megújuló energiához és a tiszta energiára való áttéréshez kötött uniós támogatásokhoz viszont ezekre nagy szüksége lenne.
Szélturbina csak akkor lehet, ha előtte építenek új radarokat, amelyekkel nem zavarják egymás működését, a kérdést viszont a 2027-es parlamenti választások előtt biztosan nem fogják napirendre tűzni. ]]>
Vélemények és hozzászólások
Vitatkozz a témáról kulturáltan. A hozzászólásokra a közösségi irányelveink és az adatvédelmi tájékoztató vonatkozik.