Miután nemzetközi sajtóértesülések szerint Magyar Péter kormánya lecserélné a Paks II projekt fővállalkozóját, a Roszatomot, illetve kivitelező leányvállalatát, az Atomsztrojekszportot, adódik a kérdés: de melyik vállalatra?

Ha igazak a pletykák, akkor az oroszellenes politikát folytató kormány a realitásokhoz képest igen merészen dobálózik a kivitelező cseréjének tervével.

A világ egyik legbonyolultabb és legszűkebb iparágának piacáról van szó, egy kezünkön meg lehet számolni azokat a vállalatokat, amelyek képesek harmadik generációs (III+), nagy teljesítményű nyomottvizes reaktorok fővállalkozói kivitelezésére.

Ráadásul Pakson nem egy zöldmezős beruházásról van szó.

Az idei februári első betonöntéssel a projekt hivatalosan is a nukleáris építési szakaszba lépett: az 5. blokknál az alapozás, a 6. blokknál a munkagödör kialakítása és a talajjavítás zajlik, a zónaolvadék-csapda a helyszínen van, a reaktortartályokat pedig már gyártják Oroszországban.

A teljes magyar engedélyezési dokumentáció – több százezer oldalnyi műszaki terv – kifejezetten az orosz VVER–1200-as technológiára szól.

Egyetlen nyugati vagy ázsiai versenytárs sem épít VVER–1200-as blokkot, és jogi, szabadalmi, valamint nukleáris biztonsági okokból nem is fejezhetik be az oroszok által elkezdett reaktort.

A fővállalkozó lecserélése így elkerülhetetlenül a reaktortípus lecserélését, vagyis a projekt nulláról történő újrakezdését jelentené.

Ha a kormányzati szándékot a diplomáciai mozgások felől közelítjük meg, a legnyilvánvalóbb jelölt a francia állami hátterű Électricité de France (EDF) és a vele szorosan együttműködő Framatome lehet.

Az EDF zászlóshajója, az 1650 megawattos EPR (és annak egyszerűsített változata, az EPR1200) egészen más műszaki paraméterekkel rendelkezik, mint az orosz VVER–1200-as blokk.

Semmit, így sem a paksi telephely hűtővíz-kapacitását, sem a Duna hőterhelését, sem az alapozást nem erre a típusra méretezték.

Még ennél is súlyosabb probléma az EDF saját kapacitáshiánya és előélete: a finnországi Olkiluoto–3, a franciaországi Flamanville–3 és a brit Hinkley Point C építése egyaránt több mint egy évtizedes csúszást és többszörös költségtúllépést halmozott fel.

A francia cég a belföldi reaktorflotta most futó megújítását (hat új EPR2 blokk előkészítését) is alig bírja szakemberrel és gyártókapacitással, ezért sejthető, hogy a paksi fővállalkozás átvétele beláthatatlan csúszást hozna nálunk.

Ezt persze nem feltétlenül kell a francia atomenergia-ipar hibájaként felróni, inkább arra mutat rá, hogy az iparágban gyakran felemlegetett kivitelezési csúszások szokásosnak mondhatók.

A másik nyugati szereplő az amerikai Westinghouse lehet, amely az AP1000-es reaktortípusával már erőteljesen megvetette a lábát a régióban.

A Westinghouse építi Lengyelország első atomerőművét, Bulgáriában pedig a Kozloduj Atomerőmű 7. és 8. blokkjának megépítésére kötöttek megállapodást, és Ukrajnában is amerikai technológiájára alapoznák a háború utáni bővítést.

Paksra is betették már a lábukat: a tavaly novemberi washingtoni megállapodás értelmében 2028-tól ők szállíthatnak amerikai gyártású VVER–440-es fűtőanyagot a jelenlegi paksi blokkokba.

Ha a Westinghouse-t bíznák meg fővállalkozóként, az amerikaiak a saját AP1000-es reaktorukat építenék meg, amihez a már kiöntött betont is fel kellene törni, az engedélyezést pedig a nulláról kellene kezdeni az Országos Atomenergia Hivatalnál.

Ráadásul a két 1000 megawattos blokkal 400 megawattal kevesebb kapacitás épülne, mint az eredeti tervek szerinti, kétszer 1200-assal.

Műszaki és kivitelezési fegyelem szempontjából a dél-koreai állami KHNP (Korea Hydro & Nuclear Power) számít a világ egyik legmegbízhatóbb erőműépítőjének, tekintettel arra, hogy az Egyesült Arab Emírségekben a Barakah atomerőmű négy blokkját határidőre és költségkereten belül húzta fel.

Nem véletlen, hogy Csehországban a dukovanyi bővítési tenderen az APR1000-es reaktorukkal legyőzték a francia EDF-et is.

A koreaiak közép-európai terjeszkedésének két dolog akadályozza.

Egyfelől a reaktortechnológia amerikai gyökerei miatt a Westinghouse-szal éveken át tartó nemzetközi szabadalmi és exportkontroll-vitába keveredett az KHNP, másrészt a vesztes francia EDF Brüsszelben és a cseh hatóságoknál is megtámadta a cseh tender eredményét, tiltott állami támogatásra hivatkozva.

Ha a Tisza-kormány az európai szankciós és politikai környezet egyszerűsítése miatt tenné ki a Roszatomot, aligha választhatná a brüsszeli és francia össztűz alatt álló koreai vállalatot.

Az új reaktortípus kiválasztása új közbeszerzést, új környezetvédelmi és telephely–engedélyezést, továbbá új létesítési engedélyezési folyamatot igényelne.

Ezért jó hosszú időt kellene kihúznunk atomenergia nélkül, amennyiben a meglévő négy paksi blokk újabb húszéves üzemidő-hosszabbítása mégsem valósul meg.

Ez azt jelentené, hogy a 2030-as években le kellene állítani a négy blokkot, az újak átadása pedig nem volna lehetséges a 2040-es évek előtt.

Ráadásul a magyar félnek várhatóan több milliárd eurós kötbéreket kellene kifizetnie a szerződésszgés miatt.

Ebből a szemszögből a fővállalkozó lecserélése egyáltalán nem szakmai lépésnek, sokkal inkább drága politikai pótcselekvésnek minősíthető. (MNO)