1526-ban az ereje teljében lévő Oszmán Birodalom, élén a fiatal és ambiciózus I.

Szulejmán szultánnal, ismét Magyarország ellen indult.

A stratégiai helyzet különösen kedvezett az oszmán előretörésnek, a Jagelló-kori Magyar Királyság déli védelmi rendszere az előző évtizedekben megrendült, 1521-ben pedig elesett Nándorfehérvár is, ami megnyitotta az utat a szultáni fősereg előtt az ország belseje felé.

A királyság eközben súlyos pénzügyi nehézségekkel küzdött, komolyabb európai segítségre pedig a cognaci liga és V.

Károly háborúi miatt nem számíthatott.

A végvárak időnyerő szerepe nélkül a magyar királyi fősereg hiányos létszámmal és késve érkező támogatással kényszerült harcba szállni, immár Magyarország területén belül.

Mohács önmagában még nem jelentette az ország végét, következményei azonban korszakhatárrá tették.

A kettős királyválasztás előbb két részre szakította a politikai hatalmat, Buda 1541-es oszmán megszállása pedig három részre osztotta az országot.

Ez másfél évszázados hódoltságot, Habsburg-uralmat és oszmán függést hozott.

Az önálló középkori Magyar Királyság nem Mohács napján szűnt meg, de Mohács után másfél évtizeddel már nem létezett korábbi formájában, és abban többé nem is állt helyre.

Cikksorozatunk negyedik, záró része a mohácsi csata körülményeit, lefolyását és következményeit mutatja be.