Úgy tűnik, a Tiszának, mind a pártelnök-miniszterelnöknek, mind a frakciónak (bár gyanús, hogy a kettő ebben a viszonylatban egymástól nem elválasztható) különös érzéke van hozzá, hogy kínos helyzetbe hozzon, magyarázkodásra kényszerítsen, megszívasson olyan embereket, akiket egyébként nagyon fontos pozíciókra nézett ki/próbálna fölkérni. ( Megismételtem Rovó kolléga állítását .) A köztársasági elnöki posztra Magyar Péter dobta be minden egyeztetés vagy előkészítés nélkül Polgár Judit nevét, amire szegény jelölt csak hápogni tudott, ilyen gyorsan még sosem kapott mattot, nem is mondhatott mást: nem vállalja.

Hogy is vállalhatta volna?

Egyáltalán: eszébe sem jutott soha.

A kérdés az, hogy juthatott eszébe másnak, konkrétan Magyar Péternek?

Vagy: mi volt itt a cél?

Néhány nap múlva a miniszterelnök persze előrántotta valódi jelöltjét – a sokat emlegetett nagy társadalmi egyeztetést, a nemzeti egység szempontjából oly fontos demokratikus folyamatot a gyorsaság kedvéért otthon, szűk családi körben intézte –, Baka Andrást, akit már a jelölés előtt sikerült finoman becsicskítani, hiszen alig néhány órával korábban, Polgár esetében pont az volt az érvelés, hogy mennyivel jobb jelölt egy zseniális sakkozónő, egy nemzetközi, intellektuális szupersztár, mint megint egy unalmas, öreg jogászprofesszor, pláne valami „bíró” (az 1990 és 2026 közötti hét elnökből három kábé az volt: Mádl, Sólyom, Sulyok, bár az utóbbi lejogászprofesszorozását az előbbi kettő kikérné magának), na és ezek után választották meg Bakát, aki, mit tesz Isten, jogászprofesszor, ex-főbíró, 74 éves és felettébb unalmas közéleti figura.

Onnan kell indolnod, hogy a legfőbb politikai hatalom birtokosa kimondta: más azért „sokkal jobb lett volna”; már-már sulyoki erősségű pozíció.

A köztárselnöki purparléhoz képest a közmédiatestületes szerencsétlenkedés szinte említésre sem méltó , a lényeg, hogy mindenki, aki belekeveredett, kezdi elég szarul érezni magát, de ez nyilván senkit sem érdekel, és én eleve úgy vagyok vele ( catch me outside, how ‘bout that! ), hogy aki a közmédia közelébe megy, mégis, mire számít?

A közmédiázásban persze el lehet (és el is fognak) tapsolni százmilliárdokat, értelme, hatása nem lesz, ehhez képest még kevesebb értelme, valódi szerepe van a – Jézus ereje! – „társadalmi kontrollt” (kurzív, verzál, kétszer aláhúzva) gyakorolni hivatott testületnek, viszont itt van ez a vagyonviszaszerzési hivatal nevű valami, ami elvileg az új rendszer morális szívcsakrájába vagy inkább annak lenne szánva, túlbecsülhetetlenül fontos legitimitásforrás lehet, mivel ezt a kormányt mégiscsak az orbánizmus kozmológiai nagyságrendű, intergalaktikus, multidimenzionális, szuperhatvanpusztális mértékű kleptomániáján kiborult szavazók választották meg.

Na, ezek után sikerült a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési Hivatal (NVVH) elnökének kiválasztásából is olyan abszolút mikroszkópszínpadot varázsolni, ami minimum méltatlan a pályázókkal szemben, és erkölcsileg terhelheti, sőt, már terheli is a létrehozandó – még egyszer: létfontosságúnak tűnő – intézményt.

Először ugyebár kiválasztottak (konkrétan az Országgyűlés Igazságügyi és Alkotmányügyi Bizottsága, nem nyilvánosan) három jelöltet a több mint kilencven beküldött pályázat alapján: Jancsics Dávid Amerikában oktató szociológust, nemzetközileg elismert korrupciókutatót, Ligeti Miklóst, a Transparency International civil szervezet magyarországi jogi igazgatóját és Unger Anna Rózát, az ELTE politológus docensét, a modern autokráciák szakértőjét.

Két társadalomtudós, egy civil aktivista jogász (kormánytisztviselői és kriminológiai háttérrel).

A hármas befutó kihirdetése után J ancsics fölismerte, hogy ez nem társadalomtudósnak való pálya , itt inkább büntetőjogi tapasztalatra vagy ügyészi, nyomozói képességekre lehet szükség.

Nagyon jó fölismerés. (Jancsiccsal szemben egyébként is elfogultságot kell bejelentenem, 1987 óta ismerem, még a kőbányai Mutter Klubból, és mivel minden idők legjobb magyar hardcore-zenekarának basszusgitárosa, vezetője, eleve alkalmasnak tartom bármilyen közhatalmi pozícióra a német-római császári trónig bezárólag.) És ha Jancsics eljutott eddig a fölismerésig, akkor vajon a jelöltválogatók, az országgyűlési bizottság miért nem?

Miért pont ezt a hármast válogatta össze?

Nem pályáztak ügyészek, rendőrnyomozók, NAV-nyomozók, GVH-sok?

Olyanok, akik láttak már nyomozó szervezetet.

Mert ez lesz a feladat, nem? (A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy Ligeti 2007 és 2012 között, belügyminiszteriumi osztályvezetőként látott.) Még Jancsics visszalépése előtt a Tisza-frakció váratlanul bejelentette, hogy akkor neki van egy jelöltje, Sárvári Nicholas kanadai–magyar kettős állampolgár , „kíberbiztonsági szakember”.

Ebből a bejelentésből úgy tűnt, mintha a Tisza, az óriási parlamenti többséggel rendelkező, tehát akaratát könnyedén érvényesíteni képes párt kinyilvánította volna, ki a számára elfogadható NVVH-elnök.

Hogy akkor ez lefutott meccs.

Egy teljes napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, egyáltalán nem az a helyzet, hogy Sárvárit a Tisza húzta elő a farzsebéből, hanem ugyanolyan pályázó ő is, mint a többiek, és a Tisza-frakció élve jogával (minden frakció javasolhatott jelöltet a kiválasztott három eredetin kívül) meghallgatásra javasolta az országgyűlési bizottságnak.

Sárvári Nicholas lett így az új Polgár Judit, már nem abban az értelemben, hogy ő sem akarna jelölt lenni, sőt, ő nagyon is akarna, hanem abban az értelemben, hogy önhibáján kívül kínos helyzetbe került, azonnal bepártozódott, a többi „tisztességes, felkészült, feddhetetlen” civil jelölt mellett ő lett a pártejtőernyős.

Persze ez az elmélet sem túl logikus.

Mert ha Sárvári mellett már előre döntött valaki (ez praktikusan egy ember lehet: Magyar Péter), akkor ugyan miért nem szólt oda senki jó előre a bizottság tiszás tagjainak, hogy legyenek szívesek már beválasztani az ő pályázatát a legjobbak közé?

Nem feltűnőbb ez az utólagos beszavazás?

Az újabb jelölési káosz médiazajában már az sem nagyon jutott el a nagyközönséghez, hogy valószínűleg az összes pályázó (mint a kilencvenvalahány) közül Sárvári az egyetlen, aki tényleg azzal foglalkozik, ami ennek a hivatalnak a feladata lenne.

Vagyonvisszaszerzéssel.

Tulajdonképpen vagyonvisszaszerzési szakember.

Az üzleti szférában ezt „asset tracing and recoverynek” hívják.

Jön egy cég, mondjuk amerikai, hogy valamelyik alkalmazottja egy alvállalkozón keresztül ellopott valahánymillió dollárt, kivizsgálja a belső ellenőrzés, esetleg büntetőfeljelentést is tesz, de kiderül, hogy a pénzt már rég átjátszották egy kambodzsai manikűrös magánszámlájára, onnan egy dubaji ingatlaniroda és egy észak-macedón hentesüzlet tulajdonában álló máltai gazdasági társaságba, onnan egy szingapúri tőkealapba és így tovább, na ilyenkor a károsult cég, illetve a céget képviselő ügyvédi iroda, amikor már lehetetlennek tűnik a pénz nyomára bukkani, megkeresi a Sárváriékat.

Akik nyomozni kezdenek, illetve bevetni mindenféle praktikát, trükköt annak érdekében, hogy a megbízók valamilyen módon pénzükhöz juthassanak.

És többnyire sikerül is elérni valamit, hiszen másképp nem létezhetnének a piacon, szinte az egyetlenként a régióban.

Hogy hogy csinálják, azt ne kérdezzék, ez elég nyilvánvaló módon nem az a műfaj, ami a nagyközönség szeme előtt, full transzparensen művelhető, táncolós tiktokvideóposztokkal, jópofa Facebook-shortokkal illusztrálva.

Sárvári nem az abszolút filmszínház világában mozog.

Nagyon nem.

Az ő szakmájában az abszolút diszkréció a kulcsfogalom.

Ez kijött egyébként a meghallgatáson is, ahol a két másik, rutinos médiaszereplő jelölt meggyőzőbb volt határozott és nagyon lényeglátó politikai állásfoglalásaival. (Sárvári érezve a kommunikációs hátrányt, némileg megkésve, órákkal a végső döntés előtt tette nyilvánossá a pályázatban is szereplő szakmai koncepcióját és részletes életrajzát .) Unger Anna nagyon kemény és fontos mondatait a kormány legitimitásáról és az autokrácia károsultjainak jóvátételi igényéről vagy akár a feudalizmusba csúszó Magyarországról hátára is tetováltathatná Magyar Péter, de minden tréfa nélkül valamiféle vezérelvnek tekinthetné mondjuk a Ruff Bálint vezette politikai agytröszt.

De ha a pénzemet kellene visszaszereztetnem, biztos, hogy Sárvárihoz fordulnék.

Mivel ilyen hivatal még sosem létezett Magyarországon, nem tudhatjuk azt sem, milyen típusú vezető lenne legjobb az élére.

Lehet, hogy pont a piacon sikeres, rémenős menedzser bukik el a magyar közigazgatás akadályai között, a szűkös források, korlátozott szaktudások, informatikai hiányosságok, és mindig előforduló hatalmi harcok, intrikák meg a többi miatt.

Komment a parlamenti meghallgatásról szóló videó alatt: „Ha én NER-es tolvaj lennék, jobban félnék a kopasztól, mint Ligetitől!” (A kopasz Sárvári.) És ebben az iparban tényleg nagyon fontos a pszichológiai hatás, csúnyább szóval a megfélemlítés.

Nem a behajtótípusú fizikai megfélemlítésről van szó – a „kopaszban” sem a fizikai külső a félelmetes, hanem a nemzetközi tapasztalat, a kapcsolatrendszer, a rutin –, hanem inkább arról, hogy az elkövető vagy az elkövetők egy része mindig érezze, hogy a ráállított vagyonvisszaszerzési szervezet motivált, eltökélt és kompetens, mert akkor jó eséllyel elkezdi átgondolni, hogy nem feltétlenül éri meg tovább menekülnie, óriási költségen tovább dugdosnia a pénzt, fedezni esetleg a nála nagyobb gengsztereket, hanem inkább alkudozni kezd… A bizottság órákon belül dönt, és a mezőny már jól kialakult a véleményformáló elit résznyilvánosságában.

A Tisza-támogató értelmiség egyértelműen Ligetit szeretné, és gyanakodva figyeli, hogy esetleg mégis valaki mást (és ez a más ebben a pillanatban csak Sárvári lehet) neveznek ki, ezt valamiféle újabb integritási tesztnek tekinti, hiszen tudvalevő, hogy a Transparency rálépett Magyar Péter lábára is annak idején, amikor még NER-kislovagosokodás elkövetői magatartással volt gyanúsítható miniszter feleségével együtt.

Nehezen érthető Ligeti pozíciója is, hiszen korrupcióellenes civil szervezetként pont az a dolga, hogy bármelyik politikus bármelyik lábára bármikor rálépjen.

Miért gondolja, hogy ezt a politikus elfelejti?

Ekkorát azért nem változott a világ.

Nem is fog.

Ahogy a még Ligetinél népszerűbb imaginárius népi NVVSZ-elnökjelölt, Hadházy Ákos már az első tiszás mutyit (tűzijáték-skandallumgate) posztolgatja . ]]>