Oh, Prime Minister Orban! – csillant fel a szeme az Egyesült Államok külügyminiszterének, amikor a naptárjára nézett.

Rég találkoztunk – gondolta –, jólesik majd egy kis beszélgetés.

Szólt is tüstént a titkárságának, készítsenek mindent elő, fogadják kellő tisztelettel Viktort.

Csodálkoztak munkatársai, nem, nem Viktor, hanem Anita Orbán hivatalos ide – világosították fel.

Az meg kicsoda? – képedt el Marco Rubio, majd eszébe jutott, hogy tényleg, hát volt egy választás Magyarországon, s már nem Orbán Viktor a magyar miniszterelnök.

A másik Orbán, az Anita nevű, az a külügyminiszter, emlékezett.

De mit akar ez tőlem?

Vagy mi hívtuk?

Már maga sem tudta, de hirtelen úgy érezte, semmi kedve az egészhez.

Elmegy inkább az elnökkel Texasba, ott mégiscsak barátok közt lehet.

Ez a másik Orbán meg majd valamikor a héten jöhet.

Így történt, hogy a magyar külügyér hiába utazott Washingtonba, persze szigorúan menetrend szerinti járattal, nem holmi luxusgéppel, ha tehette volna, vonattal jön, másodosztályon, de a kollégái a külügyben állították, Washingtonba nem indul vonat Budapestről.

Szólok majd Vitézynek, micsoda dolog ez!

Orbán, a másik, biztosan ellopta a síneket, meg az egész szerelvényt – horgadt fel benne az indulat.

Azon meg sem lepődött, hogy nem ért rá amerikai kollégája, nagy ország, sok baj, megérti.

Ő ráér, addig elsétálgat a fővárosban.

Betért a pénzügyminisztériumba, de ott azt hitték, eltévedt, s nyelvtanfolyamot keres, útba is igazította egy gyakornok.

Tárgyalt emberekkel, akik valami befektetést emlegettek, de ő résen volt, őt aztán nem lehet csak úgy befektetni!

Így múlatta az időt a magyar külügyminiszter a messzi Amerikában.

Mire ez a lap megjelenik, ha el nem tévedt, talán haza is ért.

Talán fogadta őt Marco Rubio, talán nem.

Szinte mindegy is.

Hogy aztán mindez megeshetett volna Szijjártó Péterrel vagy az igazi Orbánnal, a Viktorral, azt nem hinném.