A 13. és a 16. század között a mai Dániát és Svédországot elválasztó Balti-tenger Øresund nevű szorosában halászott hering Észak-Európa egyik legfontosabb kereskedelmi cikkének számított.

A Skanör-Falsterbo-i vizeken fogott, sózással tartósított hal rendkívül keresett termék volt szerte Európában. 1570 körül azonban a virágzó iparág hirtelen összeomlott.

A messzemenő kereskedelmi, a politikai és társadalmi következmények mértékét jelzi, hogy a halászterületen csak 20. század közepén érte el ismét a kifogott mennyiség volumene a 400 évvel korábbi szinteket.

A német Kieli Egyetem (CAU) és a Németországi Integratív Biodiverzitás-kutató Központ (iDiv) interdiszciplináris kutatócsoportja a Nature Sustainability folyóiratban megjelent tanulmányban ismerteti annak az átfogó kutatásnak az eredményeit, amely az évszázadokon át stabil halászat összeomlásnak okait vizsgálta.

Kiderült, hogy a rövid idő alatt bekövetkezett folyamat nem magyarázható pusztán a heringállomány éghajlati változással indokolt csökkenésével.

Már csak azért sem, mert a populációdinamikai rekonstrukció szerint bár az állomány a 16. században jelentősen megfogyatkozott, a korábban halászott populációk nem omlottak össze teljesen. „Csak akkor rajzolódott ki e történelmi összeomlás koherens képe, ha együttesen vizsgáljuk az éghajlati, ökológiai és társadalmi-gazdasági tényezőket, mert a folyamat dinamikáját csak mindezek egymásra hatása alapján érthetjük meg” – idézi a Phys.org portálon megjelent kutatási ismertető Rudi Vosst, a kutatócsoport ökológiai közgazdászát.

Az Øresund térségében 1200 és 1650 között folytatott heringhalászat idősoros statisztikáit vámnyilvántartások, a királyi elővásárlási jogra („kongekøb”) vonatkozó iratok, az egyes évek és helyszínek kereskedelmi volumenét dokumentáló levéltári anyagok és más történeti források alapján rekonstruáló kutatók az adatsor hiátusait olyan számszerűsíthető mutatókkal pótolták, mint például a heringipar legfontosabb matériájának számító sóról, illetve a sóhoz való hozzáférésről tudósító történeti dokumentumok, valamint az éves bontásban rekonstruált éghajlati adatok.

A mai halászati statisztikáknál jóval gazdagabb történeti adatbázis mellett a kutatók egy új bioökonómiai állományértékelési módszert (BESA) is kidolgoztak a heringpopuláció méretének időbeli becslésére.

Az ökológiai, gazdasági és társadalmi tényezők közötti komplex kölcsönhatások vizsgálatára rendszeresített hurokanalízis eredménye feltárta, hogy az 1550 és 1740 között különösen hidegre forduló kis jégkorszak a balti régióban rohamtempóban csökkenthette a már korábban erősen túlhalászott heringállományt, a klimatikus viszonyok változása, az extrém időjárási eseményekkel lecsapó lehűlés pedig lerombolta a heringipar parti infrastruktúráját, mindezzel párhuzamosan a jobbágyrendszer, a földhöz kötés bevezetése jelentős munkaerőhiányt okozott, ráadásul az ugyanekkor lendületbe jött északi-tengeri heringhalászat dömpingje a balti árut kiszorította a nemzetközi piacról.

A tanulmány szerzői szerint interdiszciplináris kutatásuk eredményei túlmutatnak a történeti tanulságokon: az eredmények a mai gazdasági döntéshozóknak is iránymutatásul szolgálhatnak: amennyiben egy élelmiszeripari ágazatot kizárólag a biológiai állományadatok alapján értékelünk, figyelmen kívül hagyhatunk olyan kritikus kockázati tényezőket, amelyek alapvető jelentőségűek lehetnek.

A Balti-tenger ökoszisztémáiban a jelenlegi felmelegedés hasonló környezeti stresszor, mint amilyen a hirtelen lehülés volt egykor.

A kutatók szerint ezért is létkérdés az ökoszisztéma-alapú halászati gazdálkodásra való áttérés.

A metódus, mint írják, együttesen veszi figyelembe az ökológiai és társadalmi-gazdasági tényezőket – például az infrastruktúrát, a gazdasági diverzifikációt és a halászati közösségek társadalmi helyzetét.

A kutatók szerint a történeti példa alapján világos, hogy a 21. századi halászat is csak akkor lehet fenntartható és sikeres, ha a társadalmi és gazdasági feltételeket ugyanolyan komolyan vesszük, mint a populáció ökológiai állapotát. ]]>