Átható lelkesedéssel szokott írni arról, milyen érzés lenne belépni egy fekete lyukba.

Ha kapna egy exkluzív lehetőséget, hogy Dante módjára alászállhat ebbe a kozmikus alvilágba, bevállalná?

Természetesen.

Egész életemben az hajtott, hogy eljussak a legkülönfélébb helyekre, és felfedezzem őket.

Úgyhogy igen, megtenném.

A kíváncsisága mindig erősebb az ismeretlentől való félelménél?

Azért sok múlik a körülményeken, de tény, hogyha van valami, ami mindig is jellemző volt rám, az a rendkívüli kíváncsiságom.

Ez még az emberi kapcsolataimban is kiütközik.

Előszeretettel megyek oda idegenekhez, hogy beszélgetésbe elegyedjek velük, és megismerjem őket.

Fiatalkoromban a barátaim gyakran csodálkoztak ezen.

Együtt lógtunk, én pedig váratlanul odaléptem valakihez, akit egyikünk sem ismert, mire számon kértek: „Miért mész oda hozzá?

Te közénk tartozol.

Mit érdekelnek ezek az emberek?” Én pedig azt válaszoltam: „Titeket már ismerlek.

Most szeretnék valaki mást is megismerni.” Ez a kíváncsiság nemcsak a barátkozásnál jöhet jól, de a tudományban is.

Mindig kellenek olyanok, akik nem elégszenek meg a készen kapott tudással, hanem megkérdőjelezik a közmegegyezéseket.

Azt hiszem, a kíváncsiság nagyon mélyen belénk van kódolva, és a fajunkat különösen jellemzi.

A legtöbb állat nem ennyire kíváncsi, bár vannak kivételek.

A macskák például kifejezetten kíváncsiak: ha meglátnak egy lyukat, oda akarnak mászni, hogy megnézzék, mi van benne; ha van egy másik szoba, minden áron be akarnak jutni, hogy felfedezzék.

A majmok is közismerten kíváncsiak.

De az ember talán minden más fajnál kíváncsibb.

Lehet, hogy ennek része van abban is, hogy az emberiség máig tartó karriertörténete a Föld egy viszonylag kis szegletéből, Afrikából indult, aztán mégis eljutottunk szinte mindenhová.

Egészen lenyűgöző, ahogy meghódítottuk az egész bolygót.

Ennek részben éppen az a kíváncsiság lehetett a hajtóereje, amely arra ösztönzött bennünket, hogy mindig tovább menjünk: megnézzük, mi van a következő völgyben, a következő folyónál, a következő hegyen túl.

Óriási szerepe lehetett a civilizációnk létrejöttében is.

Valaki kíváncsi volt rá, mi történik, ha elültetünk néhány magot.

Vagy mi történik, ha fogjuk a tejet, és különféle dolgokat csinálunk vele – aztán egyszer csak sajt lett belőle.

És így tovább.

Az én értelmezésemben a tudomány ennek az átfogó folyamatnak a része.

Sokszor viszont önmagunkat akadályozzuk a tudásunk gyarapításában – például azzal, hogy kizárólag a megszokásainkra hagyatkozunk.

Ön is ír olyat, hogy valójában nem is a tanulás nehéz, hanem túllépni a tanultakon, mert azok elzárnak minket az új távlatoktól.

Mint mondtam, az emberiség a legkíváncsibb fajok egyike, de ez a tulajdonság nem egyforma mértékben oszlik meg közöttünk.

Rengeteg olyan ember van, aki elégedett azzal, amit csinál, és különösebben nem érdeklik az új távlatok – és talán ez így természetes.

De vannak nagyon kíváncsi emberek is, méghozzá sokan, az ő kíváncsiságuk a táptalaja a tudománynak.

Ennek forrása egyetlen alapvető felismerés: az, hogy nem tudunk mindent.

Ha ugyanis azt gondolod, hogy mindent tudsz, akkor nincs okod kíváncsinak lenni.

És az a figyelemre méltó, hogy a legtöbb ember tényleg úgy gondolja, hogy mindent tud.

A tudósok tehát nem azok, akik többet tudnak, hanem azok, akik sokkal inkább tudatában vannak annak, hogy milyen mélységes a tudatlanságunk.

Varga Jennifer / 24.hu A világ rejtélyességének ez a megélése – az, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem tudunk – a tudomány egyik legfontosabb hajtóereje.

Ez még Isaac Newtonnál is megjelenik, aki felmérhetetlen jelentőségű tudós volt, és lefektette a nagy részét mindannak, amit ma modern tudományos módszernek és gondolkodásnak nevezünk.

Van egy levél, amelyet élete vége felé írt, és szerepel benne egy ilyen mondat: The post Carlo Rovelli a 24.hu-nak: A mesterséges intelligenciával akár százszorosára is növelhetjük az atomháború kockázatát first appeared on 24.hu .