Amikor 1956. október 23-án Budapesten kitört a forradalom, a kínai delegáció éppen Moszkvában tárgyalt – de nem a magyar, hanem a lengyel válságról.

Liu Shaoqi és a fiatal Teng Hsziao-ping (a későbbi Kína megreformálója) azért utazott a szovjet fővárosba, hogy képviselje Mao Ce-tung, a Kínai Kommunista Párt 1. (KKP) elnöke álláspontját, ami ekkor még egyértelmű volt: a Szovjetuniónak nem szabad katonailag beavatkoznia Lengyelországban, mert ez aláásta volna a „proletár internacionalizmus” hitelét.

Csakhogy miközben a kínai küldöttség Moszkvában tárgyalt, sorra érkeztek a hírek a magyar forradalomról – igaz, megkésve, mert az első héten nagyrészt megszakadt a távíró- és telefonkapcsolat Budapest és Peking között.

A pekingi külügyminisztérium csak október 26-án kapta meg a hírt az október 23-i eseményekről.

A Kínai Nagykövetség október 28-án kért utasítást Pekingtől, de azt csak november 2-án kapta meg.

A moszkvai delegáció így csaknem egy héten át közvetlen pekingi útmutatás nélkül képviselte a lengyel ügyben kialakított, be nem avatkozást támogató álláspontot.

Mao stratégiai irányváltásai A rendelkezésre álló források alapján ez alatt az időszak alatt Kína álláspontja kétszer is 180 fokos fordulatot vett, és ezek lépései ma már jól rekonstruálhatók.

Kezdetben a kínai vezetés a szovjet csapatok kivonása, illetve a katonai beavatkozás elkerülése mellett érvelt, ugyanazzal a logikával, mint Lengyelország esetében.

Mao azt javasolta, hogy inkább várjanak a határozott beavatkozással, amíg a reakciós elemek szerepe még nyilvánvalóbbá válik – vagyis hadd lepleződjenek le a forradalom szereplői mind, és a szovjetek csak akkor lépjenek, amikorra mindenkiről kiderül, hogy „velük, vagy ellenük”.

Ez a taktika kulcsfontosságúnak bizonyult, mert ez ihlette néhány hónappal később azt a politikai kampányt is („Virágozzék száz virág”), amivel Mao odahaza elkezdett leszámolni a rendszerkritikusokkal.

A kínai álláspont ezt követően gyökeresen megváltozott, aminek súlyát jelzi, hogy a szovjet vezetés – saját visszaemlékezéseik és a frissen feldolgozott jegyzőkönyvek szerint is – ekkor már egyértelműen kikérte Peking véleményét, mielőtt meghozta volna a második, immár végleges beavatkozásról szóló döntést.

Liu Shaoqi és Teng Hsziao-ping moszkvai jelentése nyomán Mao és a KKP vezetői úgy értelmezték a helyzetet, hogy Magyarországot reakciós erőknek adhatják át, ezért sürgették a kínai delegációt, hogy győzze meg a szovjet vezetést a beavatkozás szükségességéről.

A kínai delegáció távozásának napján, október 31-én a szovjet vezetők egy órával korábbi érkezést kértek a repülőtérre, ahol közölték velük, hogy a szovjet hadsereg beavatkozik Magyarországon.

Ez a részlet azért is fontos, mert árnyalja azt a képet, amely szerint 1956 novemberében kizárólag a Kreml döntött Magyarország sorsáról: a kínai vezetés álláspontja is hatással volt arra, miként értékelte Moszkva a beavatkozás szükségességét.

Csou En-laj Budapesten – alig két hónappal a forradalom leverése után A magyar–kínai kapcsolat ezzel nem ért véget. 1957 januárjában, néhány hónappal a forradalom leverése után Csou En-laj kínai miniszterelnök diplomáciai körútra indult, hogy a szocialista blokk országainak helyzetéről és a lengyel–magyar válság következményeiről tárgyaljon.

Moszkva és Varsó után (ahol kétszer is négyszemközt ült le tárgyalni a lengyel kommunista vezetővel, Władysław Gomułkával) január 16-án Budapestre érkezett, ahol Kádár Jánossal is tárgyalt.

Az utat a történeti szakirodalom „ingázó diplomáciaként” írja le: Csou célja az volt, hogy megerősítse a szocialista tábor egységét, és stabilizálja a lengyel–magyar válság után kialakult helyzetet.

A korszak kínai történészei ezt az utat a „kínai forgószél” részeként emlegetik: azoknak a lépéseknek egyikeként, amelyekkel Peking a lengyel–magyar válság után igyekezett megerősíteni a szocialista tábor egységét és saját szerepét a nemzetközi kommunista mozgalomban.

A diplomáciai körút rövid időre Kínát a szocialista világ egyfajta második, Moszkvával párhuzamos központjává tette.

Kádár János már a forradalom kitörése előtt, 1956 szeptemberében járt Kínában – akkor még a Magyar Dolgozók Pártja titkáraként –, és személyesen találkozott Csou En-lajjal.

A látogatás kedvező benyomást tett rá.

Ezért amikor Kádár novemberben átvette a hatalmat, a kínai vezetésnek már volt vele személyes tapasztalata.

A forradalom idején a moszkvai kínai delegáció tagjaként Teng Hsziao-pinget, Kína későbbi vezetőjét is megérintették a magyarországi események, a későbbi kínai reformok szempontjából pedig a magyar gazdasági reformok is fontos mintává váltak. „Sztálin kardja” – Mao tanulságai Témánk szempontjából az egyik legizgalmasabb elem, hogyan miként vonta le Mao saját belpolitikai tanulságait a magyar eseményekből. 1957 kora őszén, egy pártülésen Mao a „két kard” metaforájával foglalta össze saját tanulságát: „Úgy vélem, hogy két kard van: az egyik Lenin, a másik Sztálin.

Most az egyik kardot, Sztálint az oroszok eldobták.

Gomułka és egyesek Magyarországon felvették ezt a kardot, hogy a Szovjetunióra sújtsanak vele, hogy szembeszegüljenek az úgynevezett sztálinizmussal. […] Mi, Kínában nem dobtuk el” (Mao, idézi Vámos P. (2007): A magyar forradalom szerepe a Kínai Kommunista Párt politikájában.

In: Rainer M.

J. – Somlai K. (szerk.): Az 1956-os forradalom visszhangja a szovjet tömb országaiban.

Budapest: 1956-os Intézet Mao ezzel arra utalt, hogy Nyikita Hruscsov a sztálini örökség bírálatával teret nyitott a kritikának és a revizionizmusnak – ezt a fegyvert értelmezése szerint Lengyelország és Magyarország is felvette.

Mao ebből azt a következtetést vonta le, hogy Kínának meg kell őriznie az ideológiai szigort, mert a politikai liberalizáció hasonló destabilizáló folyamatokat indíthat el.

Ez a felismerés is hozzájárult ahhoz a rövid, 1957 elejei időszakhoz, amikor Mao látszólag engedélyezte a szabad vitát („virágozzék száz virág, versengjen száz iskola”), valójában azonban csapdát állított: hagyta, hogy a rendszerkritikusok, a potenciális forradalmárok nyilvánosan megszólaljanak, majd 1957. június 8-án megindult a párt ellencsapása.

A „jobboldal-ellenes” kampányban mintegy 800 ezer értelmiségi vesztette el az állását, családjával való kapcsolatát vagy a szabadságát.

A nagy ugrás A fordulat azonban nem ősszel kezdődött.

Az 1956 szeptemberében megtartott kínai VIII. pártkongresszuson a mérsékelt fejlődés hívei kerültek fölénybe a gyorsított iparosítás híveivel szemben.

A kongresszus új, békés szakaszt jelölt ki Kína szocialista újjáépítésében: a gazdaság működésében már kiegészítő szerepet szántak a piaci mechanizmusoknak, és nagyobb teret kívántak adni a különböző tulajdonviszonyoknak.

A magyarországi események után azonban ez a mérsékeltebb irány gyorsan háttérbe szorult, és Peking a hasonló belpolitikai fejlemények megelőzését célzó, radikálisabb gazdaság- és társadalompolitikai irányba fordult.

A politikai fordulatot gazdaságpolitikai irányváltás követte: ez lett a „nagy ugrás” (1958–1960) programjának egyik fontos összefüggése.

A program a szocializmus gyorsabb megerősítését és a kommunizmus felé való átmenet felgyorsítását célozta, miközben a nehézipar dinamikus fejlesztésére, a munkaerő tömeges mobilizálására és a mezőgazdasági termelés, a tulajdonviszonyok, illetve a termelésirányítás radikális átalakítására épült.

Ennek a keményvonalas nehézipari akciótervnek a célja az volt, hogy csatasorba állítsa a kínai társadalmat, és a kommunista párt mérsékelt irányzataival szemben az ország radikális átalakítását valósítsa meg, ahol már sem kritika, sem forradalmi gondolat nem születhet meg.

A népi kommunák létrehozása és a „népi kohók” programja a nyugati tömegtermelés helyett a „tömeges termelés” módszerét állította előtérbe.

A program súlyos gazdasági és társadalmi válsághoz, majd 1959 és 1962 között az emberiség történetének egyik legsúlyosabb éhínségéhez vezetett; a tanulmány által idézett becslés szerint 25–30 millió ember halt éhen.

A levéltári anyagok három fontos következtetést támasztanak alá: a magyar és lengyel események mérhetően befolyásolták, miként látta Kína a saját biztonsági helyzetét; ez a fenyegetettségérzet hozzájárult a belpolitikai szigorhoz és Mao ideológiai vezető szerepének megerősítéséhez a szocialista táboron belül; mindez közvetve befolyásolta a nagy ugrás gazdaságpolitikai programját (az éhínséghez több, egymással összefüggő tényező járult hozzá: a falvakból az iparba irányított tömeges munkaerő-átcsoportosítás, a mezőgazdasági termelés visszaesése, a népi kommunák rendszere, a termelésirányítás decentralizálása, a begyűjtési rendszer, a hamis statisztikák valamint részben a kedvezőtlen időjárás).

A kör bezárul: amikor Kína Magyarországtól tanult A történetnek van egy meglepő fordulata is.

Évtizedekkel később, amikor Teng Hsziao-ping – aki a magyar forradalom idején a moszkvai kínai delegáció tagja volt – már Kína vezetőjeként a gazdasági reformok mellett döntött, Magyarország ismét felbukkant a képben.

Az 1968-as magyar új gazdasági mechanizmus a kínai gazdasági reformok egyik mintájává vált, Kornai János Hiány című műve pedig az 1980-as években bestsellernek bizonyult Kínában.

Vagyis Magyarország 1956-os története egyszerre hatott a kínai politikai gondolkodásra és – közvetett módon – arra a gazdaságpolitikai pályára, amelyből később a magyar tapasztalatokat is hasznosító reformok fejlődtek ki.

Hetven évvel a forradalom után fontos hangsúlyozni, hogy a magyarországi események globális jelentőséggel bírtak.

A magyar nép kiállása és az utcákon zajló forradalom nemzetközi referenciává vált. 1956 hatása messze túlmutat a magyar történelmen, vagy akár a szovjet blokkon: a Time magazin címlapjától a kínai gazdáságpolitikáig befolyásoló tényezőként tekinthetünk rá.

A szerzőkről: Sárvári Balázs a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, az UNESCO Inclusive Policy Lab szakértője.

Kelemen Zoltán a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, a Trentói Egyetem visszatérő vendégoktatója.

A cikk alapja a szerzők kutatása, amelynek korábbi változata magyarul az Esély folyóiratban jelent meg („Az 1956-os magyarországi események hatása a kínai gazdaság- és társadalompolitikára”, Esély, 2023/2.), bővített és nemzetközi közlésre szánt angol nyelvű változata pedig jelenleg elbírálás alatt van egy nemzetközi folyóiratnál. ]]>